"Évekig jártam vissza Antiguára, erre a Kis-Antillákhoz tartozó gyönyörű karibi szigetre. Számomra mindig a menedéket jelentette, a derűs, nyugodt, gyógyító atmoszférájú helyet, ahol még a legkilátástalanabb élethelyzetekből is talpra lehetett állni - indokolta Eric Clapton 1997-ben, hogy miért éppen Antiguán hozott létre új rehabilitációs központot. A nonprofit Crossroads Centre azonban nemcsak a drog- és alkoholfüggőknek segít kilábalni szenvedélybetegségükből, hanem a családtagok számára is speciális tréningeket tart, hogy miként kezeljenek bizonyos helyzeteket. Az intézményhez tartozó Bevon House-ban pedig a helyi fiatalok számára szerveznek felvilágosító és prevenciós programokat.

Eric Clapton persze nagyon is tudja, mi a szenvedélybetegség. A rocktörténet talán legismertebb fehér blues-rock gitárosa-énekese - aki a hatvanas évek több fontos formációjában (Yardbirds, John Mayall's Bluesbreakers, Cream, Blind Faith) remekelt - 1971-re gyakorlatilag a kábítószerek (mindenekelőtt a heroin) rabjává vált, teljesen felhagyott a koncertezéssel és a lemezfelvételekkel. Már mindenki azt hitte, hogy vége, amikor Pete Townshend, a Who gitárosa mellé állt, és 1973. január 13-ra a londoni Rainbow Theatre-ben szervezett számára egy "visszatérő" koncertet, amely valóban fordulópontot hozott az énekes-gitáros sztár pályáján. 1974-ben elkészítette életműve egyik legjobb korongját, az 461 Ocean Boulevard című albumot (amelyről különösen Bob Marley I Shot The Sheriff-je lett nagy sláger), s szólópályája azóta is többé-kevésbé töretlen, mégha - különösen a nyolcvanas években - szép számmal adott ki közepes színvonalú nagylemeze-ket is.

Az utóbbi tíz-tizenöt évben Clapton a leginkább a bluesgyökerekhez tért vissza. A sort az 1994-es From The Cradle nyitotta, 2000-ben jött régi nagy álma, a B. B. Kinggel közös album (Riding With The King), amely hatalmas kritikai és közönségsikert aratott. A hatvanhoz közelítve komplett albummal (Me and Mr Johnson, 2004) tisztelgett példaképe, a huszadik század elejének ragyogó fekete énekes-gitáros tehetsége, Robert Johnson emléke előtt. Legutóbb pedig azzal a J. J. Cale-lel készített közös korongot (The Road To Escondido, 2006), akinek a hetvenes évek elején a legnagyobb slágereit (After Midnight, Cocaine) köszönhette.

Emellett sosem hanyagolta el Antiguát. Sőt, 2004 júniusában a Crossroads Centre támogatására nagyszabású koncertet szervezett a dallasi Cotton Bowlban, ahol a blues, a rock és a kortárs popzene jelentős gitárosait terelte össze ugyanarra a színpadra. Az egész napos programban többek között B. B. King, Buddy Guy, Carlos Santana, Robert Cray, Joe Walsh, Steve Vai, James Taylor, a ZZ Top és hát persze maga Eric Clapton szórakoztatta a nagyérdeműt. Az esemény legfontosabb pillanatait nem sokkal később dupla DVD-n is megjelentették, amely azóta minden idők egyik legkapósabb videókorongjának számít, hisz csak az Egyesült Államokban nyolcszoros platinalemez lett.

"E koncerttel az a régi álmom vált valóra, hogy bámulatosan tehetséges zenészek sorát ugyanazon a színpadon lássak együtt játszani. Az ezen az eseményen szereplő muzsikusok mindegyikét maximálisan szeretem és tisztelem" - nyilatkozta akkor Eric Clapton, s nagyjából ugyanezt mondta tavaly júliusban is, amikor a chicagói Toyota Parkban megismételte mindezt. S az újabb Crossroads Guitar Festival az amerikai nyári fesztiválszezon egyik szenzációja lett.

Stilárisan ezúttal is igen széles a merítés, az archaikus fekete bluestól a fehér bluesrockig, a fúziós zenétől a countryig, a mainstream poptól a kortárs rockig terjed a skála. A négyórányi anyagon vagy kéttucat gitáros sztár szerepel, veterán, kurrens és reménybeli fiatal egyaránt. Bluesvonalon az idősebb nemzedékből B. B. King, Buddy Guy, Hubert Sumlin és Johnny Winter, a középgenerációból Robert Cray, az ifjak közül meg Derek Trucks és John Mayer. De ott volt Clapton egykori Blind Face-beli társa, Steve Winwood, a countrylegenda, Willie Nelson, a jelenkori countrysztár, Vince Gill, a Yardbirdsben anno Claptont váltó gitárhős, Jeff Beck, a fúziós zene nagy alakja, John McLaughlin és - némi meglepetésre - a popslágergyáros Sheryl Crow is. S bár ezúttal is igaz, hogy a mennyiség nem feltétlen mindig csap át minőségbe, ebben a négy órában azért több emlékezetes produkciónak lehetünk szem- és fültanúi.