Abból tudniillik, hogy rendes főzeléket magyar vendéglőben évek óta nem ettem. Illetve egyetlen egyszer, egy elegánsnak és drágának számító pestiben, ahol a bonyolult köretkompozíció egyik eleme volt két evőkanálnyi tökfőzelék, sok kaporral, laza lével, hosszú, roppanós tökcsíkokkal, na, az jó volt, de klasszikus főzeléknek nehezen lett volna nevezhető.

De ha az ember betér bármilyen kifőzdébe, akár a legrokonszenvesebb kockásterítősbe, akár bizalomgerjesztőn lepusztultba, biztosan valami csirizesre lisztezett zöldségmaszszát kap, megfordíthatná, és feje fölé tarthatná a tányért akár, magára nem öntené, a magyar vendéglői főzelék makacsul kapaszkodna bele, mint az epokit.

Ahogy én itt percepcionálom, tisztelettel, a magyar vágyik a jó főzelékre. Persze, bonyolult érzelmi dolog ez, nehéz lenne egyetlen mondatba foglalni, hogy milyen is a viszony a magyar és a főzelékfélék között, maradjunk abban, hogy ambivalens, mert a magyarnak azért csakis a hús az étel, ha tehetné, mindig pörköltet enne rántott hússal, de ha azt nem lehet, akkor rögtön főzeléket, persze pörkölttel és rántott hússal, esetleg fasírttal.

A főzelék, akárhogy is szeretjük, mégis csak másodrendű étel, II. oszt., mint a Fradi, komolytalan.

Tehát a főzelék a hétköznapiság volna maga, különösen kedvező ár-érték aránnyal, de a magyar vendéglátás ebben az egyenletben hagyományosan csak az árral foglalkozik és képes megspórolni öt forintot annak az árán, hogy a végtermék ehetetlen lesz. Mert kábé öt-tíz forintokat tud megmenteni magának a kitűnő vendéglős azzal, hogy csirizesre lisztezi a főzeléket ahelyett, hogy főzne bele még egy kis zöldséget, de hát a sűrű forint jobb, mint a ritka fillér, ugye.

Elképedve nézem néha, hogy a főzelék utáni vágyukban hogyan alázzák meg magukat magyarok ezrei nap mint nap. Kanyarognak a sorok délben a cikk tárgyáról elnevezett ultrasikeres hazai gyorsétterem-franchise előtt, és küldik a fejükbe a zöldesre színezett, félig szilárdult sólisztgyurmát. Többször is próbálkoztam ennél a láncnál, mindannyiszor valami ragasztós állagú, ízetlen izét kaptam, a lisztgombócokat úgy kellett késsel eldarabolni a trutymóban. De próbálkoztam én, mondom, külvárosi kisvendéglőben, kockás terítős belvárosi kifőzdében, polgári étteremben, piaci büfében is - az eredmény kábé ugyanaz volt a Ráday utcában, az újpesti piacon, a Nagykörúton és budai hegyekben.

Persze, hogy maradok a rántott húsos pörköltnél mindig, az legalább megbízhatóan és fogyaszthatóan rossz.