Orosz József: Kikből állt a zsűri és mi alapján válogatnak?
Fischer Iván: Hát bevallom, hogy fogalmam sincs, a New Yorker intellektuális lapnak számít New Yorkban.

Orosz József: A keleti part értelmiségének lapja.
Fischer Iván: Gondolom, van egy zenekritikusokból, vagy zenetudósokból, valamiféle szakemberekből álló bizottság és ők szavazhatnak, de erről semmit se lehet megtudni.

Orosz József: Idén 25 éves a Fesztiválzenekar. ’83-ban a zenekar megalakulása maga volt a reveláció. Az, hogy az állam által fenntartott és működtetett zenekarok mellett felbukkant egy magánkezdeményezés, egy magánzenekar. Mit gondol, 25 év elteltével, amikor ismét, egyre erőteljesebben az államtól várják el a gondoskodást, hogy tartson el zenekarokat bő pénzen, nem túl kockázatos úgymond még mindig magánzónak lenni?
Fischer Iván:  Nekem úgy tűnik, hogy ez teljesen független attól, hogy éppen milyen társadalmi rendszer vesz minket körül. Amikor a 80-as években idealista fiatalemberek összeálltak, akkor valamennyien huszonévesek, harminc év körüliek voltunk.

Orosz József: 32 volt ön.
Fischer Iván: Én voltam valószínűleg a legidősebb a társaságban. Nagy nekibuzdulással elhatároztuk, hogy csináljunk egy jó zenekart. Az kétségtelen, hogy volt a 80-as években egy hatalmas vágy erre. Nagyon nagy volt az a frusztráció, hogy mindenki állami keretek között dolgozott, nemcsak a zenében, amivel nem volt elégedett -  és csináljunk valami jót.

Orosz József: Lázadók voltak, pusztán ez hajtotta önöket?
Fischer Iván: Inkább valamiféle idealista vágyakozás, ha összeállunk, hát csináljunk valamit. És akkor ezt  egyszerűen meg lehetett éppen csinálni - aztán változott a rendszer is, valamiféle berlini fal is leomlott, szóval mi ezeket nem nagyon vettük észre, a Fesztiválzenekar túlélte ezeket a változásokat és egyszerűen 25 éve egyrészt fennáll, tehát sikerült fenntartani, én ezt tartom a legnagyobb csodának és az, hogy ez ebből a magánkezdeményezésből valóban egy világra szóló ismert zenekarrá vált, ez is csodálatos.

Orosz József: A Fesztiválzenekarnak a besepert halomnyi nemzetközi díj biztonságot jelent, ömlik a pénz?
Fischer Iván: Először elkezdtük egy fillér nélkül, az volt a mélypont 25 éve, azután jöttek jobb időszakok. Például mulatságos volt, hogy ’85-’86 körül, amikor először találtunk egy-két szponzort, behívtak egy televíziós műsorba, hogy magyarázzam meg ezt a szót, mert akkor Magyarországon ezt még nem ismerték. Mit jelent ez, hogy szponzor, kérdezte a riporter. 92-ben állandósult a zenekar, amikor a főváros támogatni kezdte. Az nagyon jó korszak volt, és utána megint jött egy mélyrepülés, amikor a támogatás értékét vesztette a hatalmas infláció miatt, és most megint egy nyugodtabb, biztonságosabb időszakban vagyunk, de lélekben fel vagyunk készülve arra, hogy jöhet egy újabb mélypont.

Orosz József: Korábban a New York Times-nak nyilatkozott arról, hogy "mi még mindig kevesebbet kapunk, mint a kommunista rendszertől örökölt régi intézmények, de ez nem baj". Tényleg nem baj?
Fischer Iván: Hát az, hogy nem baj, az arra vonatkozott, hogy nem kell feltétlenül olyan nagy támogatásokat egy ilyen intézménynek megkapnia. Én azt gondolom, hogy a gazdaságosság szempontját szem előtt tartó működés művészileg jót tesz. Mi tényleg nagyon gazdaságosan működünk, ahogy általában más zenekarok is. Nem magyar zenekarokra gondolok.

Orosz József: Gondolnám, ilyenkor kirázza magát a hideg, hogy ilyen módon kell fogalmazni: egy zenekar gazdaságosan működik.
Fischer Iván: A "gazdaságos" azt jelenti, hogy sokat dolgozik mindenki és egy ember látja el azt a feladatot, amit máshol három. Ettől lesz viszont az egész életszerű és sokkal intenzívebb, ezt hallani lehet a zenélésben is.
 
Orosz József: A közelmúltban jelent meg a holland Channel Classics kiadónál Rahmanyinov II. Szimfóniája és ugyanezen a lemezen van a Vocalise is. Én magam nem tudom megítélni, hogy mekkora bátorság azt kérni egy dirigensnek, jelen esetben Önnek, hogy a szokásoshoz képest átmikrofonozzák a zenekart, de mindenképpen meghökkentő. A zenetörténetben eddig egyvalaki merészelt ilyet, amit ön tett: Herbert von Karajan Salzburgban 1954-ben. Kitiltotta a felvételekről az osztrák AKG gyár bumszli kondenzátor mikrofonjait és azt követelte, hogy olyan mikrofonokat telepítsenek legközelebb, amelyektől látja is a zenekart. Szóval visszatérve az Ön Rahmanyinov felvételéhez: miért rakatta a mikrofont a dirigensi pulpitushoz?
Fischer Iván: Azért, mert általában a hangmérnökök azt a hangzást akarják elérni, amit a közönség hall a nézőtéren. Ám ilyen nem létezik. Az egyik szék jó, a másik nem jó. Ha valaki a legjobb helyen ül, akkor szerencséje van, de a termek azért nem olyanok, hogy minden széken egyformán lehet hallani. Sőt, én azt vettem észre, hogy a legjobban szóló hely egy koncertteremben az valahol a levegőben van, mintha egy teniszbíró létráját felállítanánk egy koncertterem közepén és oda felülne valaki, ő hallana a legjobban. Csak ott véletlenül nem szokott néző ülni a koncerttermekben.

Orosz József: És ebbe simán belementek a hangmérnökök?
Fischer Iván: Arról folyt a vita, hogy mit is csinálnak ők, hát milyen hangzást akarnak elérni? Kértem, egyszer próbálják ki azt, amit mi hallunk, amit a karmesteri pulpituson hallani lehet, ahol körülöttem zsong az egész zenekar, szóval azt a csodát, azt szeretném egyszer megosztani a hallgatóval, mert az valami hihetetlen, az gyönyörű.

Orosz József: De ahogy olvasom a kritikákban, ez a perfekcionizmusa olyannyira jellemző is, hogy emlékezetem szerint egyszer egy itthoni zeneakadémiai koncertet is leállított amiatt, mert a közönség túl sokat köhögött. Leintette a zenekart, megfordult és hosszan a nézőközönség szemébe nézett. Hogyan sikerült elfogadtatni saját magát, hogy Fischer Iván nem egy pipifaksznis ember, hanem egyszerűen tökéleteset akar?
Fischer Iván: Én nem nagyon szeretem ezt a bélyeget, bevallom.

Orosz József: Már melyiket? Hogy pipifaksznis?
Fischer Iván: Nem, azzal még kevesebb bajom van. A tökéletesség nem cél, a tökéletesség az egy eszköz. A cél az a zene mondanivalója, amit megosztunk a hallgatósággal. De hát, ha valaki mellettem folyamatosan köhög és emiatt nem hallom a halk vonósokat, hát akkor nem jut el a zene ahhoz a hallgatóhoz. És általában azok köhögnek, akik nem figyelnek oda. Megértem, ha valakinek köhögnie kell, de egy picit lehet várni, azt a gyönyörű zenei pillanatot meg lehet várni és utána köhögni, amikor picit hangosabb.

Orosz József: Egy amerikai kritikus azt írta a Rahmanyinov-felvételükről, hogy ha megérkezik a mennyországba, akkor nyilvánvalóan ez a zene fog szólni a kapunál, Fischer vezényletével. Persze igazságtalan lennék, ha nem említeném meg, hogy ugyanez a kritikus hasonlóan írt Vladimir Horowitz, Rahmanyinov II. zongoraverseny játékáról is 78-ból, New York-ból. Lényeg, hogy a zenekritikus egy lapon emlegeti Horowitzot meg önt. (A Klubrádió hallgatói részletet hallgathattak meg a felvételből.)

Orosz József: Megérinti az, ami már évek óta Magyarországon történik, a hisztérikus közélet, az élet minden területére behatoló pártpolitika, utcai zavargások, hogy mást ne is említsek?
Fischer Iván: Hát sok minden van itt, de ez olyan szempontból érdekes, hogy mi a Fesztiválzenekarnál egy olyan fajta munkát végzünk, ahol próbálunk versenyben maradni a nemzetközi színvonallal. Nagyon ajánlanám mindenkinek, akinek a munkaterülete megengedi ezt, hogy egy kicsit kevesebbet koncentráljon arra, hogy az itthoni marakodásban milyen módon vesz részt, hanem arra figyeljen oda, hogy a nemzetközi versenyben állja meg a helyét, mert akkor nagyon kitisztulnak a viszonyok. Szóval a hazai versenyben azt érzem, nem biztos, hogy könnyű teljesen tiszta módszerekkel érvényesülni. Ezt általánosságban mondom. Viszont abban a pillanatban, hogy az a termék, amit készít, az a szolgáltatás, vagy az a művészet, az a nemzetközi porondon érvényesüljön, akkor teljesen tiszták lesznek a viszonyok és egy dolog számít, a minőség, semmi más.

Orosz József: Mit gondol, hogy vajon miért tűntek el a közéletből a hangjukat hallató mérvadó értelmiségiek? A „váteszek” itt hagyományosan Magyarországon írók, költők, de hogy mást ne mondjak, zenetörténetünk nagyja, Kodály is bátor szerepvállalásáról volt ismert. Miért hallgatnak? Túl nagy a zaj, miközben ugye éppen ön szólalt meg tavaly előtt itt a Klubrádióban. A budapesti zavargások idején üzente Orbán Viktornak a gyűlöletkeltés csillapítására, hogy ha hétfő délig nem vásárol hangversenybérletet, a Fesztiválzenekar utcára vonul és permanens koncertet ad. Azt mondta, hogy addig nem hagyjuk abba, amíg meg nem szűnik ez a tarthatatlan állapot. De aztán ebből a permanens zenélésből sem lett semmi, bár gondolom ez csak egy szimbólum volt.
Fischer Iván: Hát az egész inkább egy vicc volt. Nem hiszem, hogy  bárki, akinek egy pici humorérzéke van, komolyan hallgatta a "felhívást". Akkor tényleg egy hiszterizált állapot volt. Nem tudom, mennyire emlékeznek a emberek, megjelent egy vekker a képernyőn, azzal az ultimátummal, hogy nemtudommilesz, ha lejár a vekker.

Orosz József: Igen, a 72 órás ultimátum.
Fischer Iván: Igen, az ultimátumukról szólt minden, és nekem ez nagyon mulatságosnak tűnt. Azt gondoltam, hogy erre a legjobban egy ilyen fajta viccel lehet felelni, hogy ha valaki nem hallgat zenét, akkor bizony kimegyünk az utcára.

Orosz József: Szóval hova tűntek el ezek a mérvadó értelmiségek, a hangjuk?
Fischer Iván: Hogy az értelmiségek miért nem szólalnak meg manapság, ez egy nagyon-nagyon jó kérdés és nem biztos, hogy erre…

Orosz József: …és nem tudja a választ...
Fischer Iván: …de tudok valamit erről mondani. Először is azt gondolom, hogy a diktatúrában van ennek jelentősége. Most szabaduljunk el a mi jól ismert utolsó diktatúránktól egy kicsit. Például gondoljuk azt végig, hogy milyen fontos volt, hogy a 30-as évek vége felé melyik értelmiségi ment el Németországból és melyik maradt? Ugye az, hogy Thomas Mann megszólalt és elment és kiállt a nácik ellen, ez egy tipikus értelmiségi kiállás volt. Az, hogy Furtwängler megalkuvó módon ott maradt és végigszolgálta a Hitler rendszert, holott tudjuk róla, hogy ő kizárólag zenével törődött és sok embernek segített is és aztán erről lehet a végtelenségig vitatkozni, az is sokat jelentett. De összegezve azt gondolom, hogy a diktatúrák esetén nagyon felértékelődik az, hogy mit szól ehhez egy vezető értelmiségi. Demokráciában jelentőségét veszti ez a dolog, mert veszekednek egymással a pártok, minden véleményhez társul az ellenvéleménye. Az értelmiségieknek az a dolguk, hogy a saját szakmájukat űzzék és ez valakinek sikerül, valakinek kevésbé.

Orosz József: Az amerikai kritika lenyűgözve írt az ottani kakaókoncertjeikről, jóllehet az Egyesült Államokban a zenemagyarázásnak hagyománya van - legalábbis Leonard Bernstein óta. Van különbség az amerikai és a magyar gyerekek között?
Fischer Iván: Szerintem semmi. Szóval azok a gyerekek, akikkel én foglalkozom, ez az 5-6-7-8 éves korosztály - bevallom, hogy nem tudok mit kezdeni a tinédzserekkel, mert ők leginkább egymás iránt érdeklődnek, szóval egymással foglalkoznak - de a pici gyerekek nagyon nyitottak a zenére és meg lehet ragadni a figyelmüket, szerintem bárhol a világon.

Orosz József: Maga is élvezi, amikor eljátssza mondjuk az amerikai gyerekeknek a tubát és az oboát, amit nevetés kísér? El se tudom képzelni, hogy hogyan játssza el, a szájtartást, a csücsörítést?
Fischer Iván: Hát utánzom, utánzom a hangját persze. Hát nem nehéz utánozni. Ez természetes.

Orosz József: Imádták, gondolom.
Fischer Iván: Közben a gyerekek megtanulják, hogy milyenek a hangszerek. Nekem ezek a legszebb, legszebb pillanataim, mert én is visszamegyek ötéves koromba, én is elképzelem, ha én ötéves lennék, akkor mit vennék észre ebből a hegedülésből. A legfurcsább dolgokat veszi észre a pici gyerek és én rögtön ezt beszélem meg velük.

Orosz József: Világlátott emberként milyennek látja a magyarokat, bennünket? Csak egy példa: a londoni BBC koncerten a Royal Albert Hall-ban a nyári Proms-koncerteken, ahol ön is több tucatszor vezényelt, ott simán belefér, hogy a koncertszünetben a közönség nagyestélyistől vagy farmerestől a szomszédos parkban uzsonnázik, vagy a koncert alatt ki-be járkál és az érdekesebb részekre jön vissza. Mi milyenek vagyunk, nemcsak mint koncertlátogatók, hanem mint átlagemberek?
Fischer Iván: Általánosítani nagyon helytelen dolog és én most pont ezt a helytelen dolgot fogom csinálni és általánosítani fogok. Csak tapasztalatot tudok mondani, hogy úgy nagy átlagban, hogyan érzékelem ezt. Nagyon sok a tehetség, nagyon sok a kreativitás Magyarországon. Összehasonlítva több olyan országgal, itt többet gondolkodnak az emberek. Erre hatalmas igény van a világban, és azt gondolom, hogy lehetőség is volna az érvényesülésre. Ugyanakkor nagyon a saját levében fő ez az ország. Túl sokat foglalkoznak az emberek azzal, ami Záhony és Hegyeshalom között történik,  és túl kevéssé azzal, ami máshol a világban, holott nem győzöm hangsúlyozni, hogy az lesz sikeres ebben a korszakban, aki a nemzetközi versenyben megállja a helyét.

(A Klubrádió Kontra című műsorában elhangzott beszélgetés szerkesztett szövege.
A műsor hangfelvétele mp3-as formátumban>>>>)

Fischer Iván. Karja, keze, ujjai, válla, néha egész felsõteste is benne van a zenében