Tegnap újabb ombudsmanjelölteket nevezett meg, ezúttal sem egyeztetve, ismét büszkén arra, hogy a szerinte csak részérdekek kifejezésére képes politikai pártokkal nem alkudozik, hanem megmondja nekik, kit kell megválasztani. Ha ismét nem teszik meg, lejáratják. Magukat? Őt? A gondolatmenet követhető, akár vitatható is. A gyakorlatban nem kevés áldozatot (elbukott jelöltet) hagyva maga mögött, azért működik.

Az egyik jelölt a jövő nemzedékének biztosa. Más néven zöldombudsman. Miért éppen az? Miért nem a fiatalokkal, vagy a biotechnológia etikai kérdéseivel foglalkozik, vagy a számítástechnika fejlődésének döbbenetes következményeivel? Nem utolsósorban Sólyomra való tekintettel. Jórészt az ő műve ez a tisztség, rá való tekintettel (is) evidencia, hogy elsősorban környezetvédelemmel foglalkozik majd az első jövőbiztos.

Sólyom kivételes szerepét bizonyítja az egészségbiztosítási reform körül újra felizzott feszültség. Mádl Ferenc korábban visszaküldött egy ilyen törvényt, amit postafordultával újraszavazott az Országgyűlés. Akkor az Alkotmánybíróság ezt az eljárást elítélte, a törvényt megsemmisítette. Ugyanezt a hibát még egyszer nyilván nem követik el. De az már Sólyom eddigi kemény kiállásainak szól, hogy sorra érkeznek a szertartásos kormánypárti pukedlik: figyelembe vesszük az államfő aggályait. És tárgyalnak, és még nincs vége, pedig december 17., a szavazás után azt hitték, a nehezén túl vannak. A Fidesz ebben a számára kedvező nyugtalanságban készülhet egyre intenzívebben a további egészségügyi népszavazásokra, s idézheti Sólyom Lászlót, aki azzal küldte vissza a koalíciónak a törvényt, hogy ha azt újra elfogadják, az egész ország egy olyan kísérlet kényszerű alanyává válna, amelynek kimenetele bizonytalan.

Az emberkísérletet pedig nemcsak az orvostudomány tiltja.

Az államfő e tekintetben támadhatatlan: csak politikai kísérletet végez. Érzésem szerint egyelőre félsikerrel. A deklarált cél az ország politikai szétszakítottságán átívelő elnöki politizálás, az érdekvezérelte politikával szembeállított morális töltésű államfői magatartás. Sólyom szuverén köztársasági elnök, éppen, ahogy ígérte. Független a pártoktól. Csak a tekintetben nem meggyőző még, hogy független-e a saját közéleti szenvedélyétől, előfeltevéseitől.

Természetes, hogy a hatalmi ellensúly pozíciójában rendre szembekerül a kormányzattal, az viszont kevéssé az, hogy alig akad gesztusa, amely más metszetben is elhelyezhető, mint az általa kárhoztatott önzés vezérelte politikai háborúskodáséban. S mindig ugyanabban a pozícióban találjuk.

Gyurcsány Ferencet nevezte cinikusnak, morális válság okozójának, Horn Gyulától tagadta meg a születésnapi kitüntetést, Fekete Jánossal nem fogott kezet, és az esetlegességek: ahogy Kertész Imre nehezményezte, hogy Németországban egy ünnepségen éppen a magyar államfő nem volt figyelemmel rá, hogy Sólyom László volt az, aki a Veszprémből kiutasított Rajk László-szobor helyett állított Melocco Miklós-alkotást avatta, s visszatérve a nagyobb politikai terekre: az október 23-i társadalmi horrort értékelve az elnök igazából csak a rendőrség elmarasztálására koncentrált, a város és a politikai ellenfelek szisztematikus szétverésével sajnos újkori történelmet deformáló utcai csapatokra nem.

Amennyi egyoldalúság van benne, annyi elfogultsággal fogadják már az elvileg számára nem is létező túloldalról.

Ha az államfő első számú ambíciója az volt, hogy funkciójának súlyát, morális erejét növelje, elérte célját. Ha azonban ennél is fontosabbnak tartja azt, amit ő így fogalmazott meg: "nem soroltam be sem stílusban, sem eszméket tekintve a kétosztatú pártpolitikába" - akkor még nem mondhatja, hogy a dolgát elvégezte.