Ha valaki bemegy egy plázába, mit lát? Árubőséget, roskadozó polcokat. Ma nem termelni nehéz, hanem eladni. Ha egy ilyen pláza tíz km sugarú körzetében fölmegy a plebs reálbére 10 százalékkal, mi történik? Fölmennek a plazában az árak 10 százalékkal? Ugyan kérem! Megnő a forgalom, a forgási sebesség, és így nő a bruttó profit.

Bizonyos megfigyelések pedig arra utalnak, hogy a bérek emelkedése a forgalom gyorsulásán keresztül növelve a bruttó profitot, lehetővé teszi a termelő és/vagy a kereskedő számára az árak csökkentését! Vagyis a bérnövekedés egyenesen antiinflációs hatású! Az egész fejlett nyugati világ a bizonyíték erre!

Egy volt diákom, aki egy nagy, "komoly" elemzőcégnél dolgozik, fölkeresett, és a beszélgetés során elmondta, most készítettek a kormány számára tanulmányt (gondolom, nem ingyen!) arról, hogy egy százalék bérnövekedés mekkora inflációt gerjesztene ma. Ritkán kapom föl a vizet, de most ez történt: "mit tanultatok tőlem az egyetemen, ti szerencsétlenek...?!"

Van egy ellenérv persze, exdiákom is előjött vele, miszerint a (megalapozatlan) bérnövekedés nemcsak a kereslethúzta inflációt gerjesztheti, hanem a költségtolta inflációt is, mert a megnövekedett bérköltség is kényszerítheti a termelőt az árak növelésére. Nos, ma már ez sem igaz! A technikai fejlődés olyan ütemű, hogy a bérek növekedését azonnal ellensúlyozni képes. Legalábbis ez a tapasztalat.

Magyarországon a megalapozatlan béremelés dogmája sem igaz. Az egy főre jutó GDP terén ma az EU-27-ek átlagának 65 százalékát érjük el, míg a reálbérszint csak az EU átlag 45 százaléka. Vagyis a magyar munkavállaló alulfizetett, és nem túlfizetett! Éppen az egy főre jutó GDP-nek megfelelő szintre kellene fölemelni a reálbér színvonalát, hogy az "normális" legyen. De ettől még messze vagyunk.

Balassa-Samuelson-hatás? Nemrég éppen a Népszabadságban olvastam erről. (Róna Péter: Vesztésre játszottunk!, 2007. december 21. Az egyébként kitűnő cikk csupán e ponton késztet vitára.) A szerző lényegében azt állította, hogy konjunktúra idején a reálszféra bérnövekedése maga után vonja a nem reálszféra, tehát az állami alkalmazotti szféra hasonló ütemű bérnövekedését (politikai okokból), és ez gerjesztené az inflációt. Sőt, ez a hatás az újonnan fölzárkózó országokban erősebben érvényesülne, mint a már fejlett országokban. A Balassa-Samuelson-hatásról (akkor még mint csak lehetőségről) már Keynes is írt az 1930-as években, így Balassa Béla és Paul Samuelson csak újra fölfedezhette ezt a vélt hatást, az viszont kétségtelen, hogy legalább húsz éve a modern gazdaságban (a feltörekvő országokéban sem) sikerült ezt empirikusan kimutatni. Hogy ez mennyire így van, azt nálunk épp a 2002. szeptemberi 50 százalékos közalkalmazotti béremelés bizonyítja. Ugyanis ennek semmiféle inflatorikus hatását nem sikerült azóta sem kimutatni. A rendszerváltás utáni időszak legracionálisabb, legelőremutatóbb gazdaságpolitikai döntése volt ez. Mit mondjak, Medgyessyt illetően? Vak tyúk is talál szemet...

A "vak tyúk" hasonlat már csak azért is igaz, mert ugyanez a kormány lépte meg nem sokkal később, 2003. június 10-én a rendszerváltás utáni időszak legdilettánsabb húzását, a forint drasztikus leértékelését, ami újra fölpörgette az inflációt, a kamatlábakat, és ezáltal az eladósodást! Ez az igazi oka a jelenlegi válságunknak! Csak az időbeli közelség igen megtévesztő.

Ahol egy százalékpontnyi kamatláb 150 milliárd forintot jelent az államháztartás egyenlegében, ott a béremelésekre mutogatni enyhén szólva is dilettantizmus. (A forintleértékelés után a jegybank 6 százalékponttal emelte a kamatlábat!) Mellesleg a 2004 szeptemberében eltávolított Medgyessy sokkal jobb állapotban hagyta utódára az államháztartást (a hiány akkor a GDP 5,8 százaléka volt), mint ahová az utóda három év alatt vitte.

A kulcs a monetáris politika és nem a jövedelempolitika!

A Medgyessy-féle közalkalmazotti béremelés bebizonyította, hogy az egyensúly kulcsa Magyarországon nem a jövedelempolitika (egyszerűen azért, mert már régen nincsenek benne "tartalékok"), hanem a monetáris politika. Egészen pontosan: az infláció letörése.

A rendszerváltás után: 1.; le kellett volna törni egy éven belül (!) az inflációt.

2; szép lassan, megfontoltan, mintegy tíz évre elnyújtva végre kellett volna hajtani a privatizációt. Tőzsdén, kisrészvények formájában, a nagyon szegény rétegeknek engedve csak meg hiteleket e célra. (Emlékeztetnék itt az E hitelnek nevezett szélhámosságra!) Vagyis sok millió kisrészvényest kellett volna teremteni és nem túlkoncentrált tulajdont.

Ehelyett mi történt? Pont a fordítottja! Az infláció ma is katasztrofális, a tulajdont meg lóhalálában szétlopta egy szűk kör, és ezáltal létrejött egy modernizációt fékező, túlkoncentrált, latin-amerikai típusú tulajdonszerkezet.

Meggyőződésem, hogy az ország kudarcaiért ez a felelőtlen, dilettáns és erkölcstelen gazdaságpolitika a felelős, a rendszerváltástól napjainkig. És nem a "túlfogyasztó" plebs.

Csak hely hiányában nem tudok bővebben kitérni Mellár Tamás kiváló cikkére (Szakmai konszenzus és társadalmi párbeszéd, január 4.), csak fő gondolatmenetére hívnám föl a figyelmet: erősen újraelosztó rendszerek is ragyogóan működhetnek, lásd pl. Skandinávia, nem kell nekünk a piacfétis csapdájában vergődnünk! Csath Magdolna kutatásai is ezt igazolják! Azok az országok sikeresek gazdasági téren is, ahol erős a társadalmi szolidaritás, vagyis a szociális érzékenység, erős a környezeti érzékenység, és mindez megnyilvánul az állam piacot tompító működésében. Ő is Skandináviára utal.

Ahol viszont a humán tényezőt leértékelik, elhanyagolják (lásd: beruházásfétis, exportfétis!), ott nem is lehet más az eredmény, mint amit magunk körül látunk.

Gazdag László,

közgazdász, docens, Pécsi Tudományegyetem