a sportrajongók most drukkolhatnak, nehogy megkapjuk az olimpiát, nem a 2020-ast, az eleve reménytelen, talán a 2200-ast, akkor 2196-ig még lehetnek olimpiák. Persze nem valami rettenetes pechsorozatról van szó, mi mindig helybe megyünk a sallerért, a Dakarnál rosszízűbb, múlt századibb, cikibb dolgot ki sem szúrhattunk volna magunknak, hiába, ehhez van érzékünk, stílusunk, eszünk; nemhiába a Kárpát-medencében tartotta magát a legtovább a patacipő és a poliészter szabadidőruha. A Dakart már éppen kiutálta Nyugat-Európa, egészen Portugáliáig szorult, tulajdonképpen logikus is, hogy lassan Kelet-Európába költözzön, sőt egy-két év alatt Oroszországba, és akkor már kizárólag S8-as Audikkal és S-Merdzsókkal indulnak majd Adidas-melegítős, kopasz, izmos fiatalemberek, nonfiguratív tetoválásaikat csodálják majd az afrikai pásztorok. Hogy miért utálták ki a Dakart Nyugat-Európából? Kábé azért, mert kolonialista taplóság, azért.

Mi a Dakar lényege mégis? Aki látott már összefoglalót valamelyik híradóban (és ki ne látott volna, hiszen minálunk valóságos Dakar-mánia tombol évek óta), az tudja: sok millióból összelegózott autók nagy porfelhőben húznak el egy szál ágyékkötőben botra támaszkodó fekete pásztorgyerek mellett, aki áhítattal és félelemmel figyeli az elszáguldó Nagyszerű Európai Embert, a számára szinte felfoghatatlan gazdagságot és hatalmat. Nem nagyon bonyolult szimbólum.

A Száguldó Fehér Ember legyőzi a természetet. 2007-ben. Amikor már a fehér emberek többsége számára is világos, hogy a természet már éppen eléggé le van győzve, inkább meg kéne próbálni életben tartani valahogy. Százötven éve még igazi férfinak, tiszteletre méltó, bátor felfedezőnek számított a szavannákra merészkedő szafarikalapos viktoriánus vadász, aki mögött fekete vademberek tucatjai hordták
a cuccot és tartották a lelőtt kafferbivaly fejét. Aki ma agyonlőtt kafferbivallyal pózol egy szafariztató cég honlapján egy Land Rover Defender mellett, azt legföljebb idióta újgazdagnak nézik. Változnak
az idők. A Dakar ilyen szafari kábé. Igaz, veszélyes, mert aki százhatvannal száguld földúton, az könnyen meghalhat. De ezért csodálat nem jár. Minek száguld a nyomorult? Csodálat az ágyékkötős néger gyereknek jár, aki még el tud ugrani a Mitsubishi Pajero elől. A dakarosok életére többmilliárdnyi felszerelés, technika, mindenféle stáb vigyáz.

Az indulók nyolcvan százaléka amatőr, egy-két gyári csapat próbál komolyságot és versenyszerűséget vinni a dologba az üzletileg indokolható mértékben. És véletlenül sem szeretnék szociáldemagóg antiglobalista lenni, de nekem nem tűnik elegáns dolognak az egy szál szövetdarabban sovány álllataikat terelgető bennszülöttek orra alá dörgölni, hogy nyomorult életük annyit sem ér, mint egy speciális lengéscsillapító-tömítés. Euróban. (A Dakart nemcsak Nyugat-Európa nagy baloldali lapjai gyalázták emiatt, de az egyik leghatározottabb kritikus az autóversenyügyekben viszonylag ritkán megnyilvánuló Vatikán; a L'Osservatore Romano a gazdagság és a hatalom nyers erődemonstrációjának nevezte a ralit.) Tehát, mondom, nem volna meglepő, ha itt kötne ki végül az egész vircsaft, a szellemi környezet megvan, és ahogy a trendet nézem, a Dakar rohamosan magyarosodott.

Az meg már a magyarosnál is magyarosabbá teszi a sztorit, hogy egyenesen a kormány jelentkezett
a műsorért, ha már bunkók vagyunk, akkor a legfölső szinten legyünk bunkók. Közpénzből. Csakis a turizmus föllendítése érdekében, persze. Nincs kétségünk afelől, hogy a kormányzati szerepvállalás ezúttal is éppoly sikeres lesz, mint a korábbi, hasonló projektek esetében. Annak idején csodálkozott mindenki, hogy
a Forma-1 a világ összes országában fényes üzlet, csak minálunk ráfizetéses; persze hogy ráfizetéses volt, amikor a dolgot úgy találták ki, hogy a veszteséget a kormány fizette.

Az ilyen bravúros, látszólag önszopató, valójában simán korrupt gazdasági konstrukciókban világelsők vagyunk, kétségtelenül. Mi még egy metróépítési szerződést is képesek voltunk úgy kötni, hogy az építő annál többet keressen, minél többet csúszik. (Van egy fogadásom egyébként, hogy egy éven belül leáll a metróépítés is, ahogy a Dakar, lehet majd töprengeni, honnan szerezzünk megint pénzt, amiből lehet majd megint lopni.) A néplélek rezdüléseire érzékeny mélymagyarként viszont nagyon is megértem, miért van szükségünk a Dakarra, mint egy falat malátával színezett alpesi rozskenyérre: hogy érezhes-sük újra és újra, vannak minálunk is szerencsétlenebb, reménytelenebb népek, országok, és legalább néhány ágyékkötős sivatagi kecskepásztort képesek vagyunk lehagyni a spoileres, sportkipufogós Ladával.