Százkét amerikai kiskampány
A csapatok központi irányítás alatt állnak, de módszereikben és finanszírozásukban is alkalmazkodnak a helyi sajátosságokhoz. Először az előválasztási, majd a pártok jelöltállító konvenciói után kezdődő "igazi" választási kampány során vetik be őket. Ehhez igazi katonai szervezettség kell, nem véletlen, hogy a kampányra (a szó eredeti jelentése: hadjárat) rendelkezésre álló pénzt az angolban a hadipénztár (war chest) kifejezéssel jelölik.
Az előrelátó pályázók már az előválasztások előtt egy-két évvel megkezdik országos és helyi kampánystábjaik magjának a kiépítését. Az előválasztási naptár, vagy a delegátusok nagy száma miatt legfontosabb államokban mindenütt helyi szervezőket és szakértőket alkalmaznak. A hivatásos, azaz fizetett alkalmazottak száma államonként 10 és 30 között változik, bár a választás előtti napokban akár ennél is több lehet.
Általában helybeli közvélemény-kutatókat is foglalkoztatnak, elvégre az USA egy-egy tagállama méretre és a lakosság száma alapján nagyjából az európai országoknak felel meg, ahol megyékre, településekre, sőt sokszor utcákra lebontott adatokra van szükség. A legtöbb stábban külön szakértő foglalkozik az etnikai kisebbségek megszólításával. (Négy évvel ezelőtt John Kerry az amerikai magyarok felé is keresett kapcsolatokat, igaz, a feladatot egy örmény származású fiatalemberre bízta.)
Az apparátus fizetése és a részletes közvélemény-kutatások önmagukban is államonként több millió dolláros kiadást jelentenek. Ehhez jön még a hirdetés, illetve az önkéntesek munkakörülményeinek a biztosítása. Az ingyendolgozó aktivisták gyakran komoly személyes áldozatot vállalnak: a kampány miatt kilépnek a munkahelyükről, vagy szüneteltetik egyetemi tanulmányaikat. Emögött azonban nemcsak a jelölt iránti lelkesedés húzódhat meg, hanem hideg számítás is. A politika Amerikában a szó szoros értelmében vett iparág, és a karrierre vágyó fiatalok életrajzában jól mutat, ha dolgoztak már kampányban. Sok politikai guru kezdte így, például a George W. Bush politikai karrierjében döntő szerepet játszó, az elmúlt években rendkívüli befolyást élvező Karl Rove, aki a hetvenes évek elején Richard Nixon újraválasztási kampánya kedvéért még az egyetemet is végleg otthagyta.
A két legelsőként sorra kerülő állam, Iowa és New Hampshire még viszonylag olcsó, mert kevés a lakosa, és az itt hagyományosnak számító személyes kampányhoz elsősorban nem pénz kell, hanem idő. Az egyik republikánus éllovas, Mitt Romney ezzel együtt nyolcmillió dollárt költött saját vagyonából csak New Hampshire-ben sugárzott tévéreklámokra, és nem valószínű, hogy a többiek sokkal olcsóbban megúszták. Az amerikai sajtó becslése szerint a főbb jelöltek már az előválasztás előtt százmillió dollárnál tartottak, a "döntősök" pedig egyenként 600 millió és egymilliárd dollár közötti összeget költenek majd el. A rendszer bírálói szerint ez már önmagában is a korrupció melegágya: a politikusok a jelentős donorok lekötelezettjeivé válnak.
