Valaha minden valamire való futás szent volt. Nem volt vallási ünnep rituális futás nélkül. Futottak fáraók, királyok, próféták, hogy vitális erejüket bizonyítsák. Az életerő isteni adománya különböztette meg őket az egyszerű halandóktól. Elég talán hirtelenében Dzsószer fáraó rituális futására utalni, amely egy egyiptomi sírkamra domborműrészletén látható. Dzsószer egy Széth-ünnepségen fut, teljes erőbedobással, majd' kifut a III. dinasztiából. A futás ereje teljében mutatja őt. De "Krisztus atlétái", vagyis az igaz keresztények is futottak. Pál a korinthusiaknak írott első levelében ezt olvashatjuk: "Nem tudjátok, hogy a pályán küzdők mind futnak ugyan, de a díjat csak egy nyeri el? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek! A versenyzők valamennyien megtartóztató életet élnek, minden tekintetben. Ők hervadó koszorúért, mi pedig hervadhatatlanért."

A politikusok ma is futnak, mint az istenek. Vagy mint a nyulak. Hosszú futásukra mindig számíthatunk. Futnak, egyrészt egymás elől; másrészt választóik elől; végül egyszerűen azért, hogy ezzel is életerejüket, kifogyhatatlan energiáikat, győzelemre és sikerre termettségüket bizonyítsák, s elnyerjék a pályadíjat, a hatalmat, e - sajna - hervadó koszorút. De míg futnak, arra is jut idejük, hogy versenytársukat más pályára állítsák át - legalábbis verbálisan -, olyan pályára, amelyen a vágta démonikus jelleget ölt, és amely a pusztulásba vezet. A politikai hosszútávfutó isteni életereje igazán csak az ámokfutó ellenfél démonikus képének hátterén tündöklik fel.

Ha Magyarországon futóversenyt rendeznének a politikusok számára, minden bizonnyal az ámokfutás lenne a legmegfelelőbb versenyszám, amelyben futóerejüket összemérhetik. Az ámokfutó nem valami elől és nem valamiért fut, hanem valamivel szemben. Futása - gyilkos rohanás, eksztatikus furor, vak átgázolás mindenen, ami szent, márpedig mi lenne szentebb, mint ellenfelének hő vágya a hatalomra: "a kormány ámokfutásba kezdett"; "meddig tart még a jobboldal/baloldal/Fidesz/MSZP- SZDSZ ámokfutása?"; "reform helyett ámokfutás"; "konstruktív ellenzékiség helyett ámokfutás"; "felszólítjuk a kormányfőt, hagyja abba ámokfutását"; "az ellenzék vezére fejezze be hat éve tartó ámokfutását"; "fejezzék be az egészségügyben reform címén zajló ámokfutást" stb. stb.

Az "ámokfutó" szó a magyar nyelvbe - az elborult agyú, dührohamában vaktában gyilkoló személy jelentésében - a német "amokläufer" tükörfordításaként került be, a németbe viszont, mint más európai nyelvekbe is, portugál közvetítéssel, a malájból. Malájul "amuk" dühöngőt jelent (a portugálban ebből "amuco" lett), de egyszersmind a dühkitörés lefolyásának módjára is utal: a beszámíthatatlanná lett ember vak rohanása közben mindent lerombol és mindenkit elpusztít, ami és aki útjába kerül. Legelőször azonban Indiában nevezték így azokat a harcosokat, akik megszállottak módjára, nem mérlegelve körülményeket és esélyeket, saját életüket is semmibe véve, őrjöngve támadtak rá az ellenségre. Később Hátsó-Indiában a maláj és jávai harcosok is átvették az elnevezést, és az ellenség megfélemlítésére egyfajta csatakiáltásként - "ámuk!, ámuk!" - kezdték használni, főként, ha túlerőben levő ellenséget támadtak meg. Az elöljárók minden módon ösztönözték az ámokfutást: az ámokfutókat különleges presztízs és státus, mindenféle privilégiumok illették meg, és szent rituálékon köszöntötték őket. Az ámokfutóban borzongva csodálták azt az embert, aki túlment minden emberi határon, ezért hát nem is gyilkológépeknek, hanem istentől eltelt kiválasztottaknak tekintették őket, őrületüket pedig szent őrületként tisztelték.

De hol van ma már ez az ámokfutókat egykoron megillető szent tisztelet? Hová lett az ámokfutó tisztessége, rangja, becsülete? Mi tagadás, mint annyi más tisztelet, rang és becsület, ez is kiveszett világunkból. A rajongó hit felajzottságát az ingerekre éhes érzékek felajzottsága, a vallási megrázkódtatásokat az esztétikai megrázkódtatások váltották fel. Ilyenformán az ámokfutó a horrorisztikus tömegkultúra hősévé degradálódott - rémalakká, aki bárhol felbukkanhat, bárkiből lehet ámokfutó, hiszen a rém mindenkiben ott lapul. Ezt a jó hírt hozza a tömegkultúra, és tagadhatatlan, hogy nem talál süket fülekre.

Innen nézve az ámokfutás politikai metaforája sem egyszerűen a politikai ellenfél - a futótárs - leleplezésére, lejáratására, megbélyegzésére, démonizálására szolgál, hanem élményszerűen átélhető képének megalkotására, vagyis arra, hogy az unalmas - érdektelen vagy követhetetlen - politikából - közmegelégedésre - szórakoztató politika legyen, a szakmai vitákból és a politikai konfliktusokból istenek és ördögök párviadala, a közösségért futó szent életű atléták és a közösség ellenében rohanó tébolyultak csatája. A politikus mint ámokfutó egy sorba kerül korunk olyan magányos hőseivel, mint a sorozatgyilkos, a gyorshajtó, a terrorista. A politikából így lesz Horror Picture Show, a politikusból pedig horror. (A társalgási nyelvben a "horror" szót újabban személyek, események, helyzetek általános jelzőjeként is használják: "tiszta horror volt a pasas"; "milyen volt a vizsgád? horror!".)

Így hát az ámokfutás mint retorikai alakzat, mint szókép nem azért tolul mind gyakrabban politikusok és politikai szóvivők szent ajakára, mert manapság több a politikai ámokfutó, mint régen, hanem egyfelől azért, mert a politikai hatás fokozása kedvéért kénytelenek a tömegkultúra esztétikai élményformáit használni; másfelől pedig, mert úgy lehet leghatásosabban feltűnni a "norma" és a "normalitás", a mértéktartás és kiegyensúlyozottság képviselőjének szerepében, ha az ellenfél összes politikai kezdeményezését, összes politikai lépését, minden változtató szándékát - a legésszerűbbeket, legmértéktartóbbakat is - mint fékeveszett tébolyt, gyermeteg bolondériát, gyilkos ámokfutást mutatják be.

Az ámokfutó veszedelmet jelent az egész közösségre. Az ámokfutót meg kell állítani. Ha másként nem megy, erőnek erejével. A politikai ámokfutó magánkívül van. Se lát, se hall. Nem néz se jobbra, se balra. Nem néz se Istenre, se Hazára. Se szegényekre, se szegény gazdagokra. Semmibe veszi a társadalmat. A népet. Semmibe veszi a világot. Semmibe veszi a parlamentarizmust. Semmibe veszi Európát. Különösképpen pedig semmibe veszi ellenfelének azt a követelését, hogy haladéktalanul hagyja abba ámokfutását, vagyis adja vissza neki, ami az övé, a hatalmat, amelyet - hisz ezzel kezdődött ámokfutása! - nem átallott elragadni tőle.

A köznyelv kényszeres metaforizáló kedve nem ismer határokat. Hát még ha a politika bulvárosításának nagy ügyét szolgáló metaforaüzem PR-osai besegítenek a köznyelvnek, és egy-egy metafora elszabadul. Ma már nemcsak a politikai mozgások, de szinte minden váratlan vagy valakik számára kedvezőtlen, ilyen-olyan határokat átlépő, rendkívüli mozgás ámokfutásként jelenik meg. Ámokfutásban van a tőzsde, a kőolajár, a gázár. És akkor a történelem vagy a természet ámokfutásairól nem is beszéltünk.

Ámde minden ámokfutás véget ér egyszer. Az ámokfutás metaforájának ámokfutása is. Sorsa ez már minden elszabadult, telhetetlenül az egész világot magába kebelező metaforának. Mértéktelen világevése azzal ér dicstelen véget, hogy felfalja önmagát. Érzéki felidéző és érzelmi mozgósító ereje kihuny, élményszerű hatása megfakul, jelentése kiüresedik. Nem jelent már semmit. Kong az ürességtől. Én is azért jöttem csupán, hogy ezt az ürességet kongassam. Új metaforákat kér a nép. Még kér - most adjatok neki!