Öt napja kígyózott már akkor, és kígyózik még ma is valószínűleg, halálosan fáradt, ingerült, kicsit tétova mozgású pénztárosnő töltögeti az újfajta bérleteken a megfelelő rubrikákat, az ablakon át beszűrődik az elfojtott anyázás, morgás, de a sor fegyelmezetten áll. (Helyi szín: ilyenkor a békávé az agglomerációban hagyományosan megpróbálkozik egy kis zsarolással, fölemeli néhány száz százalékkal a környéki - a Budapest határán kívül érvényes - nyugdíjasbérlet árát, a helyi nyugdíjasok szívrohamot kapnak, hogy néhány százas helyett több ezret kell fizetniük, az önkormányzat pánikol, és megtoldja néhány tízmillióval a BKV-nak évente kicsengetett, egyébként félmilliárdos hozzájárulást. Szép, elegáns megoldás, kábé a bézbólütős-szamurájkardos pénzbehajtók szellemi színvonalán.) Egyébként a budaörsinél hatszor nagyobb sor áll Újpesten, Óbudán, a belvárosban, mindenhol, úgy fussunk már neki az évnek, hogy tudjuk, hol élünk, tudjunk majd örülni, ha tavaszra ballábas piros gumicsizmák érkeznek a GUM áruházba.

Mint tudjuk, a futball, az autópálya-építés, a rockzene és a közszolgálati műsorszolgáltatás mellett a közösségi közlekedés az a terület, amelynek megszervezésére a magyarság genetikusan alkalmatlan, vagy legalábbis az utóbbi évtizedekben dominánssá vált ez a hibás gén Árpád vérében. A fenti példát meg lehetne toldani még a négyes metró lassan Sas-kabaréba illően kínos blődlijével, az elővárosi tömegközlekedés közép-afrikai színvonalú megoldásaival, és persze a MÁV utolérhetetlen alakításaival, már ha két sztrájk között ráérnek, de ne legyünk rosszindulatúak, hiszen legalább a sztrájkok eredményesek, most is sikerült megvédeni mindent és mindenkit, tehát tíz év múlva is négy ember végzi majd egynek a munkáját, és ha valaki hófelhőt lát, gyorsan fölszedi a síneket. A MÁV-tól egyébként nemrég vette át a Magyar Posta az első helyet a legnagyobb létszámú vállalatok sorában, és bejárta a sajtót az a hír, miszerint százharmincezer és kétszázezer forint közötti darabáron szereznek be vadonatúj szlovén postásbicikliket.

Ez az összeg egyáltalán nem eltúlzott, hiszen csak ha minden második kézbesítő el akar indulni a Tour de France-on, már akkor többet kéne költeni, főleg szteroidokra és vörösvértest-szaporítókra, persze, de azt ugye könnyű belátni, hogy egy postás mégsem tekerhet egy nyolcvanezer forintos, márkás montenbájkkal, mert annak nem kaukázusijuhász-álló a váza. Én már évek óta csak a banktól és a magyar államigazgatástól kapok leveleket, ezektől is csak azért, mert a magyar állam, annak ellenére, hogy évente több milliárdot költ rá, 2007-ig képtelen volt olyan elektronikus rendszert kidolgozni, amely a legegyszerűbb dolgok online intézésére képes, el lehet küldeni nem különösebben fontos értesítéseket, ilyesmi. Ahelyett, hogy egy kétsoros e-mailben, három forint összköltségen közölnék velem, hogy nem voltam ügynök, vagy hogy nincs tartozásom az APEH-nál, nyomtatnak, iktatnak, kézbesítenek, érkeztetnek, pecsételnek, postáznak, tértivevényeznek, mozog az egész államszervezet, végül több tízezer forintnyi költségen kapok egy levelet, amiért be kell majd autóznom a postára, mert a Magyar Posta évek óta nem kézbesít, ugye, de pénz nem számít, majd befizetem adóban. A Magyar Posta az ország legnagyobb élményparkja. A postahivatal bejárata időkapu a nyolcvanas évek Szovjetuniójába, sárga cédulákkal mérgesen toporgó emberek tömött sorokban, zavarodott alkalmazottak, elfüggönyözött ablakok, szórványos kiabálás.

Egy egyszerű csekkbefizetés is remek szórakozás (eleve nevetséges pénzmozgatási módszer 2007-ben), de a letéti küldeményesdi a legnagyobb buli, ott mindig szuper a hangulat, mint a kronstadti matrózlázadás előtt, de tényleg, mindig, én évek óta nem vettem át úgy küldeményt, hogy ordibálás, csapkodás, morgolódás ne lett volna valahol, szegény postáskisasszonyok sápadtan matatnak összevissza a levélhalmok között, szinte hallani a verőerek lüktetését, érezni az emelkedő vérnyomást, migrénszag a levegőben és Andaxin-íz a szájban, ha egy Kovács nevű ember a Galacsin utcából keres egy küldeményt, akkor meg kell nézni a Zs-nél, az F-nél és a Q-nál, a tegnapnál, a tegnapelőttnél, a jómúltikoribannál, az éppenmostvittekiakézbesítőnél, RAK-szám, iktatószám, sorszám, Fibonacci-szám, teljes káoszgyakorlat. Karácsony előtt rendeltem interneten színházbérletet, két, mobiltelefonnyi papírdarab, ezerháromszáz forint postaköltségen vállalták a szállítást. (Kábé másfél kilométernyire lakom a posta legendás budaörsi logisztikai központjától. Két, egyenként fél gramm súlyú papírt ezerháromszáz forintért nekem hozza ki a vezérigazgató félmillió forintos Porsche biciklin.) Két hét alatt sem kaptam meg a két papírdarabot, két és fél hét után került a postaládámba egy második (!) értesítés, első valahogy nem volt, mindegy, hogy ugyan menjek már be érte a hivatalba, különben visszaküldik. Azt már megszoktam, hogy a kézbesítők meg sem próbálják az ilyen küldeményeket átadni, ha emeletes házban laksz, azért, mert nem szeretnek lépcsőzni, liftezni, ha meg családi házban, akkor meg azért, mert le kéne szállni a motorról. Minálunk szinte mindig van otthon valaki, pici gyerek okán.

De ha postás jön, akkor valahogy még sincs. Milyen érdekes, amikor nemzetközi (multi, profitérdek, haszon, kapitalista, pfuj!) csomagszállító cégek (UPS, GLS, ilyenek) hoznak valamit, akkor mindig otthon vagyunk, amikor a posta, akkor sose. A postahivatalban persze nem találták a küldeményt, az egész jelenet csúcspontján egy postás hölgy arról próbált meggyőzni, hogy én már átvettem, mert emlékszik az arcomra (soha a büdös életben nem voltam még abban a postahivatalban, nemrég költöztünk a környékre, meg hát nyolc helyen kell aláírni, ha átveszek valamit, elég egyszerűen bizonyítható). Föladtam. (Mármint a küzdelmet.) Végül bementünk szépen a bérleteket eredetileg kiküldő cég központjába, és átvettük ott a két cetlit. A postáról később hívtak, hogy juhé, megvan. Mondtam, küldjék vissza.

(Az ezerháromszáz forintot megette a fene.) Ugyanaznap, amikor a bérleteket, rendeltem egy cipőt is, a közeli Angliából. Tíz font (kábé háromezer-ötszáz forint) volt a szállítási költség, rendes kartondoboz, van térfogata, van súlya is, legalább egy kiló az egész. Négy nap alatt itt volt. Gyorstesztként Szily kollégám, a magyar horgászirodalom Rejtő Jenője egy lengyel internetes horgászboltból rendelt néhány plasztikpiócát és műhalat, és direkt a lengyel állami postát jelölte meg szállítóként, lássuk, mit tud egy hozzánk hasonlóan sokat szenvedett, posztkommunista nép postája: két nap alatt volt itt a cucc, kábé két ezresért. Itten az egészségügyi szkanderozásban szokott előjönni, hogy hát micsoda egy ostoba neolib globalista profitérd antiszoc kapitál burzs dogma, hogy csak az működőképes, ami magántulajdonban van, hogy a köz, a KÖZ, igenis, a KÖZ is képes működtetni mindenféle dolgokat a saját hasznára, szépen, jól, hatékonyan, profit meg mindenféle gusztustalanságok nélkül. Aha. Lehet. De abban biztos vagyok, hogy ha a postát eladtuk volna Csányinak, a MÁV-ot Demjánnak, a BKV-t meg, mittudomén, Leisztingernek, akkor most nem volna sorban állás, anyázás, levélkeresgélés, motorról leszállni képtelen kézbesítő, indokolatlan hópánik. Profithajhászás volna, haszonelv, pénzéhes kaparás. És szolgáltatás. Undorító volna, tényleg, undorító.