Az állítás bizonyítékaként csak azt említi, hogy néhány héttel ezelőtt a magyar-orosz miniszterelnöki találkozón Gyurcsány Ferenc nem emelte fel a szavát a decemberi oroszországi parlamenti választásokon tapasztalt "antidemokratikus tendenciák" ellen. Ez az állítás azonban nem felel meg a tényeknek. A megbeszélések után tartott sajtótájékoztatón a magyar kormányfő egy kérdésre válaszolva kijelentette, hogy "Magyarország osztja az EU és az EBESZ orosz választásokkal kapcsolatos aggodalmait". Aki ismeri a diplomácia nyelvezetét, jól tudja, hogy a miniszterelnök egyértelműen fejezte ki magát.

Mindazonáltal megválaszolandó kérdés, hogy miként reagáljunk, ha egy velünk szoros gazdasági kapcsolatban álló államban a mienkétől eltérő értékek mentén alakulnak a belpolitikai folyamatok. Erre a problémára a diplomáciában nincs általánosan követhető, igazán jó megoldás.

Németh Zsolt azt állítja, hogy a magyar kormány szembemegy az "Európai Unió és a NATO tagállamainak többsége" által folytatott politikával. Ez az állítás sem felel meg a valóságnak. E két szervezetben tudtommal nem alkotnak többséget azok az államok, amelyek nyilvános fórumon önállóan - tehát nem az unió keretében - nálunk markánsabban nyilvánítanak véleményt az Oroszországban lejátszódó belpolitikai folyamatokról. Angela Merkel például valóban keményen fogalmazott 2007 májusában, amikor a moszkvai hatóságok visszatartották a szamarai EU-orosz csúcson tüntetni készülő Kaszparovot és társait, de más nyugati politikusok vagy tartózkodtak a kritikától, vagy arra az álláspontra helyezkedtek, mint Nicolas Sarkozy, aki 2007 októberében Moszkvában kijelentette, hogy Franciaország emberi jogi ügyekben "nem kívánja kioktatni" az oroszokat. Nyilvánvalóan a német kancellár és a francia elnök is pozitív befolyást akart gyakorolni az orosz belpolitikára, de eltérő taktikával. Ma még nem tudható, melyik vezet inkább eredményre. A megfigyelőkben egyelőre az a benyomás erősödött, hogy az orosz belpolitikai konfliktusok kimenetelét a hagyományos diplomácia deklaratív eszközeivel nem lehet befolyásolni. Bármilyen megoldást választanak is Európa vezető politikusai, nekünk tisztában kell lennünk nagyságrendünkkel. Aránytévesztés lenne, ha a magyar kormány azt a taktikát választaná, amelyet némely nálunk jóval nagyobb befolyással rendelkező szövetségesünk sem tart célravezetőnek. Ellenkező esetben ugyanis csak addig lehetne eljutni, ameddig a Németh által követendő példaként említett budapesti főpolgármester jutott, aki szentpétervári kolléganőjével, Valentyina Matvijenkóval folytatott decemberi megbeszélésein a brezsnyevi idők gyakorlatához hasonlította az orosz ellenzékiek elleni eljárást. Az MTI szerint Matvijenko ekkor - egy másik rendezvényre hivatkozva - félbeszakította Demszkyt, és távozott a városházáról. A fideszes politikus elismeréssel szól szabad demokrata társának határozott fellépéséről, de nyilván ő sem tartaná szerencsésnek, ha a magyar kormány tagjai is hasonló helyzetbe kerülnének.

Németh Zsolt egyébként azt a benyomást kelti írásában, mintha a NATO-ban és az unióban amúgy a legtöbb kérdésben teljes összhang uralkodna. Ez sajnos nincs így, éspedig nemcsak az oroszországi fejlemények megítélésének ügyében, hanem Koszovó függetlenségének elismerésében vagy a közös energiapolitika kialakításában sem. Ezt az összhangot nem csak Moszkva veszélyezteti, amely - mint Németh írja - "szemérmetlenül próbálja megosztani a Nyugatot". Nem Moszkván múlott ugyanis, hogy az Európai Unió a mai napig nem volt képes tető alá hozni saját önálló energia-(kül)politikáját. Mindenkit óvnék attól, hogy saját gyengeségeinkért, tétovaságainkért másokat hibáztasson.

Németh szerint Moszkva megosztó taktikájának egyik "legeklatánsabb" példája Koszovó ügye. Aligha állítható azonban az, hogy Koszovó már rég független lenne, ha Moszkva igent mondott volna erre a BT-ben. Sajnos a Nyugat sem egységes ebben a kérdésben. Annak az EU-nak például, amelynek át kellene vennie a független Koszovó egy újabb átmeneti időszakra szóló - mondjuk így - felügyeletét, legalább öt tagja (Ciprus, Spanyolország, Románia, Szlovákia, Görögország) egészen a legutóbbi hetekig élesen ellenezte a tartomány függetlenné válását. Oroszország egyébként Jugoszlávia ügyeiben nem először tanúsít ilyen magatartást. Már Jelcin is tiltakozott 1995-ben a boszniai háborúba való fegyveres NATO-beavatkozás ellen (szerencsére volt egy két évvel korábbi BT-határozat, amelyre a szövetség hivatkozhatott). Tiltakozott Moszkva az ellen is, hogy a NATO 1999-ben Koszovó miatt légitámadásokat indítson Jugoszlávia ellen, és nem szavazta meg az erről hozandó BT-határozatot. A NATO a küszöbönálló humanitárius katasztrófa elhárítása érdekében ekkor - szerintem helyesen - egyoldalúan döntött, és fegyverrel próbálta jobb belátásra kényszeríteni Milosevicset. Most, ezúttal fegyverek nélkül, hasonlóan kellene cselekednie.

Ami a közös uniós energiapolitikát illeti, jellemző, hogy az EU tagállamai közül nemrég Franciaország, Németország, Olaszország, Ausztria, Dánia, Csehország, Bulgária és Románia hosszú távú, 20-25 évre szóló kétoldalú gázszállítási egyezményeket kötött a Gazprommal, míg Magyarországnak még nincs ilyen megállapodása. Az uniós projektként ismert Nabuccónak egyelőre a nyomvonalát sem ismerjük, s azt sem tudjuk, mely országokból származna az a gázmennyiség, amelyet Európába szállítana. Németh Zsolt elítélően ír a Viktor Zubkov orosz miniszterelnök budapesti tárgyalásain szóba került Déli Áramlatról, amely orosz területekről szállítaná a gázt Európába, és amely az ígéretek szerint Magyarországra is leágazna. Nos, ennek a vezetéknek a megépítéséről történetesen az olasz ENI állapodott meg a Gazprommal.

A fideszes politikus azt írja, hogy a kormány "különutas, elvtelen" Oroszország-politikát folytat, de indoklásként nem tényeket és valós összefüggéseket említ. Nem szól például arról, hogy az Oroszországba irányuló magyar export az utóbbi négy esztendőben közel a négyszeresére növekedett, hanem leszögezi: a gyurcsányi politikának egyetlen következménye volt csupán, nevezetesen az, hogy az OMV fel akarja vásárolni a Molt. "Ismerve az orosz tőke és az orosz titkosszolgálatok befolyását az osztrák vállalatokra - írja -, ne zárjuk ki annak lehetőségét, hogy emögött [is] a Gazprom húzódik meg." Németh érvelése nehezen követhető. Ezek szerint a Gyurcsány-kormány lenne a felelős azért, hogy az OMV szemet vetett a Molra? A szerző valóban csak "az orosz befolyásról" tud, de arról nem, hogy az OMV részvényeinek 31 százaléka az osztrák állam kezében van? Vagy Németh szerint immár az osztrák kormány is a Gazprom zsebében lenne?

Cikkének elején Németh Zsolt megállapítja, hogy a magyar külpolitika sok tekintetben a kormány és az ellenzék közötti konszenzuson alapul, és erre több konkrét példát is említ. A magyar érdekek érvényesítése céljából magam is nagyon fontosnak tartom, hogy a külpolitikában a kormány és ellenzéke minél több kérdésben képviseljen azonos álláspontot. Ez azonban nem elegendő. A legnagyobb ellenzéki párttól az is elvárható lenne, hogy a kormánykoalícióval szemben itthon folytatott állóháborúját ne terjessze ki az egész unióra, sőt Amerikára is. A nemzeti érdekek ugyanis természetük szerint tartósak, és választási ciklusokként sem változnak számottevően. A mai Magyarországnak okozott külpolitikai károk jelentős része két, hat vagy tíz év múlva sem lesz reparálható.

A szerző nemzetközi jogász