Érthető, hiszen éppen aznap, midőn László atya bejelentette, hogy a két szerzetessel való szolidaritás jegyében levágatta a haját, magam is nyiratkozni voltam, így tehát tudtomon kívül én is szolidáris vagyok a két szerzetessel, ami egyébként nincs feltétlen ellenemre. Hiszen a két jezsuita atya december közepe óta már nem csupán az egészségügyi átalakítások és különösen a vizitdíj ellen nem vesz magához táplálékot, hanem most már országtiprásnak kiáltja ki a gazdaságtalan vasúti szárnyvonalak megcsonkítását is, amit már csak azért is tiszteletben kell tartani, mert a jezsuita rend köztudottan rendkívül mély és naprakész kapcsolatot tart fenn a Magyar Államvasutakkal.

Hanem az én problémám az, hogy ha László atya ennyire szolidáris a két szerzetessel, akkor miért hajat vágatva szolidáris velük, miért nem szünteti be ő is a táplálékfelvételt. Hát nyilván azért, mert nem evett meszet: heteken át nem enni tudniillik kicsit macerásabb, mint hajat vágatni. Különféle újságok természetesen ki fognak majd oktatni arról, hogy az egyháztörténetben a hajzat megnyirbálásának milyen szimbolikus és konkrét jelentősége van, ami igaz is, csakhogy itt egy XXI. századi önfeláldozásról volna szó, amit esetleg másképp értelmeznek majd az emberek. Nem biztos, hogy midőn meglátják László atyát, ráadásul nem is kopaszra, hanem csak tüskére nyírva, azt fogják mondani, hogy na de most már aztán tényleg elég volt a vizitdíjból és a vasúti szárnyvonalak megcsonkításából, hanem hogy László atya bizonyára divatozik, esetleg téli nyaralásra készül Tunéziába, vagy éppen a Fradi-pályára igyekszik, ahová leginkább már csak biliárdgolyófejű emberek járnak. Ráadásul László atya amúgy is a Fradi NB II-es futballcsapatának a lelkésze, Csank mester mellett ő ad tanácsokat Njodónak és társainak, s időnként a közönséghez is szól, amit a publikum tartós és megértő derűvel fogad. Ne kerteljünk: László atya már évek óta az r. kat. egyház vezető showmanje, médiaszereplései felérnek egy Zana József-életművel, és ebben nyilván az Úr is örömét leli.

Ami viszont a rettentő szolidaritást illeti, jobb helyeken a trendi szerint az emberek nem csupán levágják a hajukat, ha közölni akarnak valamit a világgal, de különféle ábrákat is nyíratnak bele; el tudok képzelni olyan fodrászati megoldást, amelyik a fejtetőről indulva egészen a tarkóig mutatja a bezárt vasúti szárnyvonalakat, és akkor az már legalább annyira mozgósító hatású, mint mikor 1703-ban Rákóczi átlépte a magyar határt.

A többit tudjuk.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa