Többé-kevésbé csendestársként egyéb, 2008-ban inkább folytatódó, mint induló vállalkozásokhoz is adhatjuk a tőkénket. (Ha nem adjuk, elveszik, hiszen adónak hívják csendes hozzájárulásunkat.) Ott kicsit többet is tudunk a lehetséges eredményről. Az új évben a trendvonalak bizonyára tisztességesen fognak viselkedni. A GDP kicsit nagyobb szögben emelkedik, az infláció óvatosan elindul lefelé, a reálbérek idei, felületesen érzéstelenített csonkolását már korrekciós műtétek követik, az uniós pénzekről nemcsak hallunk, de találkozhatunk is velük, annak tehát, akinek van munkája, a minden civil gondolkodás számára váratlan megrázkódtatások időszaka véget ér.

Járulhatunk az urnák elé, hogy megválaszoljuk a leggyerekesebb kérdést, amit valaha népszavazásra vittek: akar-e ön többet fizetni, mint eddig? Jellemző a kérdés mélységére, hogy már maguk a feltevők (Fidesz, KDNP) is otthagyták, és minden szenvedélyüket az egészségbiztosítás átalakításának megtörése köti le, miközben a talán ennél is fontosabbról, a kórházi kapacitások radikális csökkentéséről és a gyógyszertámogatás generálozásáról végképp elfeledkeztek.

Hagyjuk e kérdéseket, mi is, mert aligha lesznek befolyással a legfontosabb folyamatokra. Hogy melyek ezek, azt viszont nem tudom megmondani. Csak a tüneteket összegezném, amelyek jelzik a láthatatlan változások erejét. Azt, hogy amint érik a rendszerváltás - az idén lesz nagykorú, 18 éves -, úgy válunk egyre gyerekesebbé. Már az Egri csillagok, mint megnépszavazott Nagy Könyv is ezt sejtette. A mozikban felnőtteknek gyártott film alig él meg, az új Macskafogó viszont mindent ver, az RTL Klub tehetségkutató versenyében egy mesemondó kisfiú viszi el a nézők szavazatait, a rég nem reppelő Győzike nevű óriáscsecsemő továbbra is az ország kedvence.

A saját gyerekkorát még mindenki ismeri. Oda húzódik hát. A többi már nem biztos. Ezen nem változtat sokat a fontos trendvonalak emelkedése vagy süllyedése. Szárnyalásuk vagy zuhanásuk belénk beszélne, de körülményeink szinte kizárják, hogy lényeges, a külvilágot is érintő viszonyainkat ennyire megrángassuk. Magunkhoz viszont szinte nem szólunk. Pedig el tudnám képzelni, hogy nemcsak a Szent Korona vagy az európai integrálódás egyébként fontos rítusaiban és valóságában szólítják meg az embereket, hanem ennél közvetlenebbül. Ha már nem kell az ország fele királyságát autópályákra költeni, a szegényebb vidékekre magas fizetéssel csalnám a tanárokat, melléjük iskolánként négy-öt szociális pedagógust, aki segítene elintézi a családok dolgait is, hogy jobb helyük legyen a gyerekeknek. Szeretném megélni, hogy az önkormányzattól ne csak propagandakiadványokat kapjak, de hónapról hónapra kis brosúrákat arról, miben tudnak segíteni. S ne nekem kelljen emiatt bemenni, hanem szociális munkásaik keresnének meg. Hogy megszervezhessék azt is, ami sok helyen magától is összeáll: hogy a jobb állapotban lévő idősek segíthessék a rászorultabbakat. Egyikük mozogni tud, a másik orvos volt, s emlékszik még mindenre. És minden állami támogatással készült produkciót, előadást, filmet képernyőre! Könyveket, egyetemi jegyzeteket világhálóra. Valamit tenni kellene.

Mert két napig figyeltem, de egyetlen színes kabátot sem láttam buszon, metrón. Csak szürkét és feketét. S közben a mesékre szavazunk, és tőkéstársat várunk, aki nem szól bele semmibe.