A jel
Marhaság! Az utánad jövők közül ugyanis többen soron kívül bemennek, aztán elhívják az orvost, és még ezernyi előre nem látott dolog történhet. Nyugi! Lemenni alfába és megadni magunkat a sorsnak! Ez a megoldás! Úgy nagyjából a harmadik órától ugyanis szinte önmaguktól megváltoznak a várakozási idő dimenziói. Az időtlenség, a minden mindegy puha nyugalma vesz a karjaiba. Csodálatos az emberi természet!
A mai napomra semmi egyéb programot nem csináltam, mert tudom, hogy egy vizeletvizsgálat szélsőséges esetben igencsak elhúzódhat. Nekem ugyanis már délben elkezd dolgozni a görcs a gyomromban, hogy időben odaérek-e az este hatkor kezdődő találkozóra. Jobb az ilyen feszültséget eleve elkerülni. Kimutatták ugyanis, hogy az emberi vizelet összetételét nagyon károsan tudja befolyásolni stresszes idegállapot. Még csak az hiányzik, hogy felmenjen a vércukrom, a billirubinomról nem is beszélve!
Az autót természetesen fizetős parkolóba raktam le, hogy ne kelljen állandóan kirohangálni a parkolóóra miatt azon izgulva, hogy éppen akkor kerülök sorra. Hoztam egy kis elemózsiát, és egy nagy flakon ásványvizet. Van a táskámban elég újság, könyv, mp3-as lejátszó fülhallgatóval. Rétegesen öltöztem, mert egy váróban vagy csikorgó hideg van, vagy kibírhatatlan meleg.
Rutinosan tisztáztam mindjárt az elején a várakozók közötti erőviszonyokat, ki az, aki után következek, és ki következik majd utánam. Szóval felkészültem minden várható megpróbáltatásra.
Egy dolgot azonban nem tudtam figyelembe venni. Hogy a laborasszisztensnek rossz napja van.
Ötvenes éveiben járó alacsony, kövérkés, régen így mondták volna: tenyerestalpas asszony, valószínűleg özvegy vagy elvált, gyerekei, ha vannak, rég kirepültek már. Mitől legyen boldog az ilyen? Áll a laborajtóban csípőre tett kézzel, és leplezetlen undorral méri végig a tömeget. Egy pillanatra összeakad a tekintetünk. Azonnal megérzem, hogy baj lesz. Nagy baj.
- Felállni és hazamenni! - ezt súgja az egészséges életösztönöm. Mit súgja? Ordítja! Körül is nézek, hogy hallotta-e valaki ezt a bensőmből jövő lármát.
A váróban szinte tapintani lehet a feszültséget. Senki sem mozdul. Én is a maradás mellett döntök. Legalább tízen állnak ugyanis, nekem pedig egy elég jó kis ülőhelyem van, ablakhoz közel. Apró résein egy kis hűs levegő is igyekszik befelé. Vajon ha legközelebb jönnék, akkor is ilyen jó helyet tudnék szerezni? Ki van zárva!
Elkezdődik a rendelés, és balsejtelmeim igazolódni látszanak. A becsukott laborajtón keresztül kihallatszik, ahogy az asszisztens ordítozik a betegekkel. "Magának egy rohadt vénája sincs. Hogy lehet így élni?!" "Nem megmondtam, hogy szorítsa rá a vattát?!" "Ez magának a bal keze?"
Az emberek a váróban idegesen fészkelődnek. Nyugtatgatom magam: ez csak egy vizeletvizsgálat. Nem szúrnak, nem vágnak. Mi baj történhet?
Valahogy hirtelen rám kerül a sor. Meg is lepődök. Én jönnék?
Az asszisztens már az ajtóban rám mordul: Hányszor kell magát szólítani? A lehető legmeghunyászkodóbb mosolyomat küldöm felé, de azonnal lepereg zsírosan fénylő homlokáról.
Kapok egy műanyag poharat.
- Kimegy a WC-be, és ebbe belepisál! - hangzik az utasítás.
Eddig sima ügynek látszik. Kéztörlő papírba csomagol egy ledugaszolt kémcsövet.
- Utána a pisát beletölti ebbe a kémcsőbe! Látja az oldalán ezt a jelet? Pontosan a jelig! Se nem többet, se nem kevesebbet! Értve vagyok?
Egy pillanatra felrémlik bennem, hogy eldicsekszem vegyészmérnöki diplomámmal. Hogy sok ezer kémcsövet töltöttem én már jelig mindenféle veszélyes, maró folyadékokkal. Ez már igazán nem lehet probléma! Aztán úgy döntök, jobb a kommunikációt minimálisra szorítani.
A WC rettenetesen szűk, különösen így nagykabátban. Egyik kezemben a kémcső és a pohár, a másikban az aktatáskám. Itt hamarosan sürgős szükség lesz egy harmadik kézre! Esetleg kint letehetném a kabátom és a táskám, de legalább három helyen ki van plakátolva, hogy nem hagyjuk értékeinket őrizetlenül! Talán nem véletlenül.
Némi fészkelődés után kiderül, hogy ha a lábam közé kapom a táskát, akkor a mintavételi eljárás szűken ugyan, de megoldható.
Most jön a kényes művelet, a kémcső jelig töltése. Újabb bonyodalom: beszorult a dugó a kémcsőbe. Valahova le kéne tennem a pisis poharat, mert szükség van a másik kezemre is. Egy kicsit bonyolultnak tűnő, de talán működőképes taktikát dolgozok ki. Úgy nyerek pluszkezet, hogy leteszem a földre a poharat. Mivel nincs elég hely, hogy lehajoljak, le kell guggolnom. Igen ám, de a lábam között van az aktatáska, és pont ott kezd nyomni rettenetesen, ahol a legfájdalmasabb. De megoldom.
A pohár a földön, fölegyenesedek, és elkezdem a sziszifuszit a dugóval. A szűk hely neki kedvez. Kövér izzadságcseppek gyülekeznek a homlokomon. Fiatalabb koromban a sörösüvegkupakot is lekaptam a fogammal, de hát annak már van egy ideje. Lazítás jobbra, lazítás balra, egy idő után csak elengedi a kémcső a dugót.
Igen ám, de a heves küzdelem során valaki felrúgta a poharat. Más talán itt feladná, de én nem! Hagytam némi tartalékot a hólyagban a legrosszabb esetre is felkészülve, úgyhogy kezdem elölről a műveletsort.
Most ott tartok, hogy a táska a lábam közt, a dugó a számban, bal kezemben a kémcső, jobban a pohár. Ekkor döbbenek rá, hogy a laborban mindig csőrös pohárból öntöttünk kémcsőbe, ennek viszont nincs csőre. Egy kicsi se. Várok egy ideig, mély levegőket veszek, hogy elmúlasszam a kezem remegését. Behunyom a szemem, és arra gondolok, hogy tavaszi mezőn virágot szedek kedvesemmel. Lassan, szinte cseppenként kezdem az öntést. Meglepően flottul megy, de megint csak bebizonyosodik, hogy az elbizakodottság elnyeri méltó büntetését. Egy kicsi mellémegy. A kéztörlő papír a kémcső körül meglehetősen átnedvesedett. Így vigyem ezt be az ordítozó asszisztensnek? Ki van zárva! A papírt a WC-be dobom, a kémcsövet ledugaszolom, a pohárból kiöntöm a maradékot, és az üres poharat a WC előtt erre a célra rendszeresített tárolóba dobom.
- Ez magának jelig?! - ront rám a laborban a vén boszorka. - Legalább egy centi hiányzik belőle! Töltse jelig!
Odakint szánakozó tekintetek fogadnak, de néhány szemben mintha megcsillanna némi káröröm is. Nem baj, egyszer sorra kerültök még ti is!
A vész-vész-vésztartalékból kisajtolok még valamennyit a pohárba, amit a pisispohár-tartó tárolóból bányásztam elő. Fogam közt a dugó, jellegzetes íze van neki. Gondolhatok akármire, a kezem remegését képtelenség megállítani. Naná, hogy a jel fölé sikerül a mennyiség a kémcsőben. Kiöntök egy kicsit, akkor meg alá megy. Harmadszorra sikerül belőnöm a jelet. A sikerélményt némileg csökkenti, hogy a kémcső külseje jelentősen elhúgyosodott. Szarok bele!
- Én most mit csináljak ezzel? - kérdezi vészjósló nyugalommal a hangjában a sátán szolgája, amikor a kezébe nyomom a kémcsövet.
- Jelig van! - érvelek magabiztosan.
- De leázott az oldaláról a vonalkód, maga szerencsétlen!
Hát ennyi a történetem. Normális esetben soha nem mesélném el senkinek, tipikusan olyan sztori, amit a sírba kell vinni. Csak azért mondtam el nektek, mert most zajlik az egészségügy reformja, és hátha fel tudjátok használni valamire.
