Gyereklehelet, töltetlen savanyú és fokhagymaszag.

A tárgy nem is tárgy, inkább szemcsés életkép. Látom, mint egy hajdani újságfotón, ahogy J. Tibike kilencéves állami gondozott a Tömpemizséri Szamuely Tibor Nevelőotthon karácsonyi ünnepségén a község (azóta város) és az intézet teljes vezetősége előtt csillagszóróval a kezében felemelkedik a hajdani bálterem magasába, köröz egyet a feldíszített fenyőfa körül, szárnyával a csúcsdíszt épp csak meglegyinti, majd a volt Homály-kastély vastag cigarettafüst miatt óvatlanul nyitva tartott ablakán nyom nélkül kirepül.

Hogy mely évben repül ki, az a mennybolt magasából nem túl lényeges, a keresztre feszített Jézus születése utáni XX. évszázad második fele az idő, a hely pedig a "Kárpát"-nak nevezett medence, ami az angyalok GPS-én többnyire megtalálható, igaz ötvenéves frissítésben, szóval attól, hogy nem a közepe, még nem a világ vége, az pedig, hogy huzamos tél van, az csupán hosszú élet, pufajka s rumos tea kérdése.

A döbbent csendet hisztérikus taps, majd döbbent csend váltja fel, melyben megnyugtatólag hatnak a községi párttitkár mély, egyszerű szavai, ki utasítja a szakszemélyzetet, hogy hozzák be azt a kis cigány gyereket, te Jóska, mielőtt megfagy minékünk. Szavainak foganatja van, nagy futkározás támad Sz. József intézetvezetővel és feleségével az élen, de megfogható eredménye nincs. A kastélykert üres, a kiserdő üres, a szabadtéri árnyékszékek a levilágításig menően üresek, a nyolcadikosok riadólánca lógó orral tér vissza, hogy Sz. Józsefné úttörő-csapatvezetőt idézzük.

A rendőrség, sőt a más fegyveres testületek bevonása sem hoz eredményt, az eltűnés nem csinálható vissza, testet sem a környező lápos réteken, sem a Ripa-patak medrében nem találnak. A rend kedvéért elviszik a templomkertben révülten imádkozó, s az aktív együttműködést zavarában megtagadó plébánost.

Ami a további műsort illeti, a várva várt szavalókórus, valamint a hagyományos zsákban futás elmarad, a gyermekeket a helyszínelés idejére hálókörletükbe irányítják. Kihallgatásukkal a teljes nevelői testület lecserélése után fölhagynak, az élet a maga rögös útján megy tovább a fejlődés irányába.

J. Tibike, mint két év óta mindig, vastag kötött sapkát visel, melyet aranyszínű ezüstpapírral díszítettek volt fel az alkalomra, valamint kisméretű szovjet katonai egyenruhát, ami, értelemszerűen, a gyermekkel együtt tűnik el a hókopasz alkonyi dombok fölött, leltári tárgy létére.

Úgy száll a fejlődő nagyközség fölött, mint egy kisméretű, álló alakú hegesztő, ahogy az egyetlen, ám szavahihetetlen tanú fogalmaz, sőt tovarepül, igen, ez a helyes kifejezés, tisztelt bíróság, dél-délkeleti irányban tovarepül. S a horizonton ki is kapcsolja az apparátját. A történet arrafelé, konkrétan a távoli járási székhely felé is kanyarodhatna, s ha történet, mért ne tenné - de nem teszi.

Tíz hónappal a vázolt, kissé tán szokatlan esemény előtt az elsőrendű vádlott, Sz. József, az intézet akkori vezetője fedezte fel J. Tibor átlagostól eltérő tulajdonságait, bár inkább viselkedést, illetve átváltozást kéne mondani: barna bőrű származása dacára orcájáról el nem múló angyali mosolyt; a "girhes" lapockákból napok alatt kiserkenő, hattyúénál nagyobb szárnyakat; valamint a súlyos, leszíjazást sem kizáró viszketést a tanuló fején, melyet valami különös betegség, rüh, ótvar vagy koszmó okozott, hogy melyik, immár megállapíthatatlan, orvos J. Tibike bőrös hajzatát nem látta, s nagy valószínűséggel nem is látja többé - ahová J. Tibike eltávozott, ott nincs bőrgyógyászati szakrendelés.

A fejbetegség "eredményét", a Z. Ferencné beosztott gondozónő által kifésült, nevezzük így, koszmót az intézetvezető véletlenül pillantotta, sőt tapintotta meg. Álla leesett, lélegzete elállt és fölgyorsult, gondolatai a nevelőotthon jövője körül sebesen forogtak. A gondozónő (ingerült) kiküldése után a sárgás morzsalékot gondosan borítékba gyűjtötte, s képtelen gyanúját a másodrendű vádlott, D. Imre ékszerész, ismert orgazda csak megerősítette, midőn szó nélkül átvette a kétdiónyi tizennégy karátos tört aranyat, mi által Sz. Józsefet a hűtlen kezelés lejtőjén elindította.

Nevezett pedagógus a városból visszatérve, amatőr ornitológus lévén, gyakorlott mozdulatokkal, úgyszólván tövig visszametszette J. Tibike szárnyait, fejére vastag kötött sapkát drótozott, s az egyik betegszobába saját hatáskörében befektette. A "jumbó"-sapka inspiratív melegében egy hét, tíz nap alatt gyűlt össze a borítéknyi mennyiség, a szárnyakat havonta volt tanácsos nyírni, noha szökési kísérletről egyik kihallgatottnak sem volt tudomása.

Mivel effektív leszíjazást sem látott senki, a testi kényszer, a molesztálás, valamint a személyes szabadság megsértése vádpontokat a bíróság ejtette, sőt bizonyítást nyert, hogy Sz. József J. Tibikével kifejezetten jó, ahogy a vádlott fogalmazott, már-már "apukális" viszonyt ápolt, neki egy alkalommal kis, piros színű dobot vásárolt, verővel, hevederrel, mely a tárgyaláson bemutatást is nyert.

H. Béla plébános, harmadrendű vádlott saját bevallása szerint a gyermekkel többször találkozott, szárnyait Sz. József beleegyezésével teológiai szempontból megtekintette. A főoltár folyamatban levő aranyozása, a (részletre) vásárolt Lada gépkocsi, valamint J. Tibike "adománybetegsége" közt összefüggés nem volt bizonyítható. A vélelmezés pedig alig jobb, mint a rémhír.

Sz. József nem a kétségtelen klerikális befolyás hatására, sokkal inkább az ünnepség fényét emelendő határozta el, hogy a decemberi szárnymetszést elhalasztván, J. Tibikét Tömpemizsér Fasizmus Alóli Felszabadulásának 25. Évfordulója tiszteletére a fenyőfaünnepen egy Sz. Józsefné által varrt szovjet katonai egyenruhában körberepteti. Mint elmondta, maga is mélyen meglepődött a bekövetkező fatális hálátlanságon, de nem teljesen érzi bűnösnek magát, noha a hűtlen kezelést, a bizonylati fegyelem megsértését, továbbá az ablak kinyitóját illető, hirtelen felindulásból elkövetett súlyos testi sértést elismeri.

Pillanatnyilag ennyit, egy egész kis karcnyit tudok J. Tibikéről, a többi legenda, ráfogás, mendemonda. Karácsony táján amúgy is minden angyalnak tűnik, ami röpül, minden fenyőfának, ami zöld és szúr, és minden szeretetnek, ami nem lobogó gyűlölet. Ez egyébként így is van jól, legalábbis nincs olyan rosszul, mint lehetne. Ami a szeretetet illeti, J. Tibikét egy darab embertársunk, Sz. József intézetvezető bizonyosan szerette rövid földi életében, s egy ember nem is olyan kevés. Mindazonáltal aki további ilyen személyekről tud, jelentkezzen, alapítsuk meg Tömpemizséren a J. Tibike baráti kört!