Vajon miért üres a kocsi? Azt mondja a nő, aki mellém szegődik tanakodni, hogy kirabolták a nyomorultat. Eszembe nem jutott volna. Neki szegénynek meg, ahogy végignézek rajta, máson sem járhat az agya. A december közepi fagyban ő tréningfelsőben keresi a megoldást, én bundában. Lehet, hogy mégse rablás, hanem innen lopták a széket a kórházból - teszi hozzá. Szóljak be, folytatja, mert neki nem hiányzik a rendőrség. Megértem. Csak vigyázzak, figyelmeztet, mert az a nő ott elviheti. Az Operában látni olyan jegyszedő néniket, mint a hölgy, aki közeleg. Nem is értem, reggel hétkor hogyan lehet ilyen ápolt egy asszony, halvány lilára melírozott, kalap alól ki-kiköszönő tincsekkel. Majd ő fog ráhajtani az alufelnis kerekes székre?

Azt nem is. Viszont kukázik. Kitartóan, könyékig.

A tréningfelsősnek volt igaza - végső soron.

De hol a szék tulajdonosa?

Megnéztem: a pokróc alatt nincs. Eltűnt.

Csodás gyógyulás?

El-eltűnnek a jelenések. Vagy csak hiába várnak rájuk. Mint Artabánra, a negyedik királyra a napkeleti bölcsek Betlehemben. Artabánra, aki eladta házát, minden vagyonát, hogy a pénzből három drágakövet vásároljon: egy smaragdot, egy rubint és egy igazgyöngyöt. Az újszülött királynak szánta ajándékul a kincseket. Ő is részese volt a misztériumnak, megtudhatta, hogy a betlehemi csillag nyomán haladva a Megváltó szülőhelyéhez jut. Ahová Gáspár, Menyhért és Boldizsár meg is érkezett. Ő azonban útközben egy pálmaligetben haldokló emberre talált volna a mese szerint. Tudta bár, hogy éjfélre oda kell érnie, ahová a csillagok vezetnék, de nem mehetett. Ápolta a beteg embert, akinek reggelre vissza is adta az életerejét. Mire azonban Betlehembe ért, Mária, József és Jézus már nem volt ott.

Artabán ezt követően egész életében a Megváltót kereste. Akinek viszont nélkülöznie kellett a három legértékesebb ajándékot.

Néha felmerül, hogy meg kellene fontolni az állandó, de ez idő tájt végképp elburjánzó segíthetnék értelmét, az adományozó kedv okosságát. Az artabánkodást. Nemcsak a szép és igaz szociális példázat miatt, amely arról szól, hogy hálót kell adni és nem halat. Nagy okosság. Vegyen ajándékba hálót! Hol adják? Csakhogy másfelől sajnos már iderémlik a halfogás egy kegyes módszere is: "Egy fémhordót megtöltünk halfejekkel és/vagy -belsőségekkel, fúrunk rá egy lyukat, és leengedjük egy hajó oldala mellett. A nyálkásangolna bepréseli magát a lyukon, és annyi húst eszik, hogy már nem fér ki azon." Elfogtuk.

A szegénységi csapda - vagy a reciproka? Jóindulattal is előállítható? Bárki beleúszhat? Addig segítik, míg beleszorul a jóságoskodók kínálta puhaságba. De legalábbis a harchiányba.

"Jól vigyázzon minden fehér egér, kinek a macska barátságot ígér?" Vagy ennél azért többről van szó? De legalább annyiról, hogy: megfontoltan a segítséggel, mert akár az adogató, akár a fogadó oldal erkölcsi okossága nélkül bajok keveredhetnek. Ne gondoljuk, hogy társadalmi méretekben megvalósítható, amit egyik ismerősöm magánmegváltásként gyakorolt. Nem jó ember ő, semmiképpen sem az. Nem is szerették. Ez meg őt érintette kényelmetlenül. Ezért eszébe vette, hogy szeretetotthon-igazgató lesz. Azóta sem melegszik fel tőle a szíve azoknak, akik jól ismerik, ide értve közvetlen családtagjait is. De a többiek már biztosak benne, hogy igen jó ember, hiszen látják, érzik. Ad, csak ad, megállíthatatlanul.

Legyünk hát óvatosak a segítőkkel, a jóság magától értetődésével.

És azzal is, hogy mennyire van szükség éppen a mi segítségünkre, és általában, bárkiére. Kultúrtörténeti példák sokasága és nem kevés saját tapasztalat egyaránt azt mutatja, de legalábbis úgy tünteti fel, hogy nem kell tragikusan felfogni a dolgokat. A kitett gyerekek közül rengetegen megdöbbentően sokra vihetik. Sőt mintha a baljóslatú indulás az igazán rátermetteket éppen hogy nagyobb koncentrációra késztetné, végeredményben sikerképesebbé tenné. Megforgathatjuk az ismert gondolatot, amely szerint ha Mózest nem teszik ki abba a bizonyos kosárba, ha a fáraó lánya így nem találhatja meg, akkor talán nincs Ótestamentum. S azt is tudjuk, hogy Oidipuszt hiába vetette ki apja az udvarból, tetette ki a semmibe csecsemőként, sorsa csak beteljesült. Úgy, ahogy. Ki-ki befutja hát a pályát, mi neki rendeltetett. Hófehérkét sem lehetett kiszorítani a neki járó világból, ahogy persze Harry Potter története is úgy kezdődik, hogy a fiú árvaként nő fel rokonai házában. Dursley-ék pedig utálják őt, viszont ez legalább kölcsönös. De Harry Potter megtudja az igazságot, és a varázslóiskolában felvérteződve kihívhatja szülei gyilkosát, a gonosz Voldemort.

És József Attila...

És az árvaházban felnőtt Demján Sándor?

És az elképedés, hogy mostanában ahány sikertörténet előzményét nézem, szinte mindig ott találom a gyermekkori kitettséget.

És hogy azért el ne higgyem már magamnak, hogy a rátermetteknek jót tesz a szegénység, a többieket pedig elég megóvni a legrosszabbtól! Hogy akkor ezzel a rövid történeti áttekintéssel el is végeztük volna dolgunkat. Jó, hagytunk valamit a szociális igazgatásnak is, de ennyi legyen elég?

Hol a csudában lehet az ember a tolószékből?

Sok fővárosi kerületben szembesültek az utóbbi időkben egy gonddal: korábban - ahol volt -, októbertől januárig lehetett igényelni az önkormányzati karácsonyi támogatást. Előre hozták, hogy kalkulálhassanak időben a családok ezzel az összeggel is. Már szeptemberben be lehetett adni a kérelmet. Csakhogy így elfogyott a segély novemberre, s aki akkor ment, amikor szokott, nem kapott.

Éppen most.

Persze nem csak karácsonykor segítik a rászorultakat. Évente több mint százötvenmilliárd forintot fordítanak az önkormányzatok segélyekre. Sok pénzt. Mintegy a felét annak, amit az egész országban adnak összesen családi pótlékként. Ahhoz képest viszont - hogy rossz ízű közhely részigazságával élve - családok százezreinek ez a fő megélhetési forrása, nagyon keveset. Ahhoz képest pedig még kevesebbet, hogy sok helyen az az igazi gond, hogy nyilvános a segélyosztás helye és időpontja, így az uzsorások az embereikkel odamehetnek, és még ott visszacsikarhatják a pénzüket az ordenáré kamataikkal együtt. Ahhoz képest is kevés, hogy mindenki tudja, inkább munkát kellene adni. De nincs. És már a közmunka díjáért is közterheket kell fizetnie az önkormányzatnak, míg a segéllyel ilyen gondja nincs. Svédországban nemrég vezették be, hogy nem veszíti el a segélyét az, aki munkát vállal, sőt még egy ideig rásegítő összeget is kap. Mondják persze erre az emberek, de legalábbis némelyikük, hogy ez kell?, azoknak menjen a pénz, akik nem akarnak dolgozni? Erre meg csak azt lehet mondani, hogy kevés olyan határozata van az államigazgatásnak, amit nem lehet megfellebbezni. Ilyen például az, amelyben közlik, hogy segélykérelmét indokoltnak találtuk, de forrás hiányában, kielégítésére sajnos nincs módunk. Ahogy a szegénységet is nagyon nehéz megfellebbezni. A szülőknek szinte soha nem sikerül. Jó esetben a gyerekeknek igen. Még akkor is, ha a magyar oktatás legfájdalmasabb betegsége, hogy ebben alig-alig tud segíteni.

Magatok, kicsi uraim, hölgyeim, és az Isten is megsegít!

Ennyivel azért ne ússzuk meg!

Magyarországon az egyébként igényjogosultak fele nem veszi igénybe a szabályok szerint neki járó szociális segélyeket - szociológusok becslése szerint. Az ok (megint csak feltételezve): hátrányos helyzetük odáig terjed, hogy nem is tudnak róla. Arról sem, hogy ilyen nyomorban járna a segítség.

Aminek mibenléte azonban egy bizonyos ponton, a gyomorszorító, közvetlen nyomoron túl maga a probléma.

Világméretekben már megoldandó kérdésként rögzítették azt, amivel kapcsolatban egymás közt annyit mindenképpen be kell vallanunk, hogy létezik. Hogy egymáson segíteni ugyan jó szándék kérdése, de nem csak annyi. Tudás is kell hozzá. Ahogy azon a bizonyos decemberi reggelen a parkban a melegítős nőről kiderült, hogy első ránézésre meg tudja különböztetni a színházi jegyszedőt a kukázó nénitől. Én viszont nem, ahogy azt sem tudom megmondani, hogy melyik piros lámpánál kér tőlem pénzt sorsverte ember, melyiknél ügyes tróger. S hogy jót teszek-e vele, ha adok, vagy csak kergetem be a kocsmába. Mindannyiuknak pedig nem adhatok. Az alapítványok is zavarba ejtenek a szánalomkeltés revüműsoraival. S ha a bevásárlóközpont parkolójában odalép hozzám egy szemüveges nő egy mappával, márpedig odalép, csak abban lehetek biztos, hogy nem adni akar.

A LeMonde Diplomatique, a világ egyik legrangosabb lapja nemrég így fogalmazott: "A nemzetközi segélyezés hatalmas üzletág. Éves forgalma meghaladja a hatvanmilliárd eurót, és világszerte több mint félmillió embert foglalkoztat. Mind az adományozó, mind a kedvezményezett államok hasznosnak tartják." Csakhogy - a LeMonde Diplomatique szerint - ahol meghatározóvá lett, ott a büszkeséget és a nagyra törő szándékokat függőség és behódolás váltja fel, fokozódik a szegénység, mélyül az egyenlőtlenség. A segélyek levezénylői ugyanis soha nincsenek kitéve azoknak a veszélyeknek, amelyeknek saját elképzeléseik miatt másokat kitesznek. Sőt állásukat éppen hogy addig nem fenyegeti veszély, amíg a segélyezés el nem éri célját.

A végén valahogy mindig több pénz megy ki - például adósságtörlesztésként -, mint amennyi érkezik.

Továbbá három diplomás afrikai közül egy nem a saját kontinensén dolgozik.

Ki merné állítani, hogy becstelenség mozgatja ezt a rendszert?

Ki merné viszont azt mondani, hogy a világ rendelkezik a segíteni tudás képességével?

Én nem.

Akárcsak a saját szomszédaimra, vagy az ország szomszédaira vonatkoztatva sem.

Immár Magyarország is a segítő államok közé tartozik. Talán meglepő, de legnagyobb mértékben éppen a szomszédainknak, Szerbiának, illetve Montenegrónak, továbbá Irakot és Afganisztánt, valamint Délkelet-Ázsiát követően, Ukrajnának segítünk.

A világon mintegy 850 millió ember éhezik. Nincsenek az éhhalál szélén, csak nyomorult módon esznek. Az ENSZ Világélelmezési Programja (WFP) nemrég egy számítógépes játékot készíttetett. Annak, aki beszáll a World Force-ba, hat pályát, hat küldetést kell teljesítenie, s eközben szembekerül minden nehézséggel, amellyel az élelmiszersegély-programok munkatársai általában: helikoptert kell vezetniük, hogy ledobhassák a segélycsomagokat, tárgyalniuk kell ellenséges haderőkkel, amelyek ezeket saját katonáiknak próbálják megszerezni és így tovább. A játék pillanatok alatt olyan népszerűvé vált, hogy a Yahoo segítségével külön portálra kellett telepíteni.

A segítőkészség játékszenvedélye. Ígéretes...

Gárdonyi Géza egy nem igazán mély novellájához terel ez. Baráti házaspár tölti együtt a Szentestét a Harangozók karácsonya című elbeszélésben. A házigazda gyereke egyszer csak egy talált csecsemővel állít be. A pólyában levelet találnak, amely Isten és a jóemberek kegyelmébe ajánlja a kitett gyereket. Visszavinni nem merik, befogadni nem akarják, egymásra tukmálnák, átmeneti megoldásként legalább pofon vágják a fiút, aki képes volt megtalálni épp ezen az estén az árvát. Csakhogy találnak a pólyában ezer aranyat is, hogy jól összeveszhessenek rajta, kit illet végül is ez a drága gyermek. Magának szeretné már mindkét pár. De nem is ez a fontos, hanem ahogyan kezdődik a novella: "Kártyáztak nálok, mint ahogy Krisztus születésének éjjelén illik."

Játszani kell ilyenkor is?

Ha más nem is feltétlenül, a pszichiáterek ismerik az "elhagyott gyerek" tünetegyüttest. Bekövetkeztének még csak nem is feltétele, hogy árvaságra jusson valaki, vagy válás miatt egyszülőssé vált családban nőjön fel. Elég, ha csak nem figyelnek rá. Súlyos önértékelési zavarok, a teljesítőképesség hanyatlása, állandó rossz közérzet jár vele. A gyógymód meglepő - túl persze azon, hogy emberre van szüksége az embernek. Sok kreatív, közös játék segít, mert a szellem élvezete adja vissza az erőt.

Artabánnak pedig Jézusra lett volna szüksége, az Emberre, de ráment az egész élete, mindene, s hiába kereste. Volt egy pillanat, amikor a csillag helyett a szívére hallgatott, és utána már csak ment át a világon, szétosztva mindenét...Üres maradt számára a trón, mint valami kerekes szék a parkban. A mese szerint persze nem. Akit Jézusként szeretett volna meglátni, azzal végül Krisztusként találkozott. Már öreg volt és beteg, amikor a Golgotán meglátta végre a Megváltót. Nem élt hiába, mondta volna akkor, de szerintem nem ezen a találkozáson múlott. Addigra már eldőlt. Magán segített - ebből aztán mindenkinek jutott.