Sajnos, úgy tűnik, hogy hiába telnek a hónapok-évek, a mű nem tisztul (ahogyan ennek fordítottja viszont nemritkán lenni szokott). Ami azért is aggodalmat keltő, hiszen az utóbbi időben, bel- és külföldön egyaránt, a történelem leginkább emberellenes előítéletei, a zsidóellenes elfogultságok tobzódni látszanak újra. A kereszténységbe, holott istenember csillaga meg az Ő tanítványai mind-mind zsidók, már születésekor beépült, s kétezer esztendő után változatlanul roncsoló antijudaista méreg rendkívüli felelősséget ró azokra a művészekre (akár rendezők, akár színészek, akár költők, akár írók, akár festők, akár szobrászok, akár zeneszerzők), akik – éppen mert az érzelmeinknél, s nem az értelmünknél béklyóznak meg bennünket – megelevenítik e csodatörténetet. Az emberiség legfőbb és legmúlhatatlanabb – a tisztaság, a bűntelenség, a félelemnélküliség, a szabadság iránti – vágyát megtestesítőt. Tehát maga a történet, a film alapanyaga, leválthatatlan, etikai értelemben kikezdhetetlen.

A film, ez a film, azonban már más ügy. Tömény (a professzionalista akciójellegből adódó) és tudatos (koncepcionálisan végigvitt) gonoszság ül diadalt a filmkockákon, anélkül hogy bármiféle paradox hatást kiváltana a tájékozatlanabb, illetve az antiszemitizmussal ilyen-olyan mértékben megfertőződött nézőből. Konkrétan. Szimpatikusnak ábrázolt zsidó alig fordul elő. Pozitív személy – Jézust nem számolva – legfeljebb egy tucat (Mária, Mária Magdolna és az apostolok, valamint egy szem farizeus). Az összes többi zsidó figura negatív skálán helyezkedik el, az önkívületbe fordult tettlegességtől a veszett gyűlölködésen át a bűnös cinkosságig. Nemritkán kifejezetten ördögivé torzított rémpofákkal. Ezzel szemben Róma helytartója (Pilátus) és alárendelt tisztjei markánsan kultúremberek. Kiszolgáltatva a megvadult őshonosoknak. (A római közkatonák martalócok, ám mivel ők nem zsidók, és egyébként is a kapott parancsot lihegik túl, tárgyunk szempontjából nem sok vizet zavarnak.) A képi ábrázolás – eltekintve a Jeruzsálemi Bevonulás néhány sziluettjétől – azt is sugallja, hogy a Jézus életére törők az akkori és ottani zsidóság többségét képezték. Holott, ha csak egy pillanatra is megláthattuk volna a Hegyi Beszédet hallgató ezreket, s nem csupán a Templomudvaron sátántáncot járó publikumhoz (jelentős része egyébként beterelt, megfélemlített ember volt) láncolják figyelmünket, akkor fel se merülne az aljas, hazug tétel (a tudatalattinkat megcélozva persze), miszerint Jézus ellenségei a zsidók. Trükk ez, miként János evangéliumában a zsidók és a Juda-beliek, judeaiak, Judában lakók stb. kifejezések összecsúsztatása az évszázadok során. Ám fogadjuk el a nyilvánvaló fizikai-történeti lehetetlenséget. Az istengyilkosságban vétkes zsidók száma – mondjuk – elsöprően meghaladta a bűntelenekét. Ezért jogos csecsemők, asszonyok, öregek, nem folytatom e szomorú közhelysort, gázba fojtása 1944-ben? Ezért utáljunk ma bárki zsidó identitású, illetve zsidónak vélt embert?

Külön kérdés a film naturalizmusa. A gyanútlanabbul tévéző állampolgár esetleg hajlana is funkcióját elfogadni (állítólag átélhetőbbé teszi Jézus emberfeletti kínjait), ha véletlenül nem mutatta volna be két órával korábban egy másik csatorna (HBO) ugyanezen rendező teljesen eltérő témájú produktumát („Apocalypto”; 2006). Csak itt nem az ókori Palesztina, hanem a végéhez közelítő maya birodalom a helyszín, ám az idegeket ugyanakkora mennyiségű folyékony és pürésített paradicsommal, illetve vörös festékkel, s a holtestek szardíniaszerű látványával borzolni próbáló képek és az akciófilmek jellegzetes kameramozgása felvetik: művész vagy halvány Lucifer-utánzat Mel Gibson?

E passiófilm semmit nem hoz át a keresztény irgalomból. Sőt, benne – Gibson „jóvoltából” – szegény Jézus a félnótások rezdületlen rendíthetetlenségével is-mételgeti a valamennyiünket kötelező erkölcsi normát: „Bocsásd meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek…”

Műalkotás? A gonoszságé, az üzleti haszoné – igen. Ám megcsúfolja a zsidó-keresztény morál egészét. Az Ó Szövetséget is, az Új Szövetséget is. Szerencsétlenebbek leszünk általa. Televíziós sugárzásával Magyarországon (ahol majd hatszázezer áldozatot számlál a holokauszt) végleg fel kellene hagyni.
És akkor még arról nem is szóltunk, hogy ezt az „alkotást”, amelynek tárgya – ismételjük – nem feltámadása Jézusnak, hanem földi meggyilkolása, éppen a születéséhez közeledve rakták elénk újra. Dacára, hogy a misztérium – tőlünk függ! – minden évben lejátszódik bennünk. Nem ok nélkül vetődik fel tehát ezután is: Gibson munkája a blaszfémia, nem annak elutasítása…

A szerző mentálpedagógus, történelemtanár