A látszat szerint ugyanis ezt a törvényt a miniszterelnök és legfeljebb kétszáz-egynéhány képviselő akarja az országban.

Lerázhatnánk ezt az aszimmetriát magunkról azzal, hogy így volt ez a halálbüntetés eltörlésével, a Bokros-csomaggal, és így lesz a nyugdíjkorhatár emelésével egyszer, ez hozzátartozik minden nagy és komoly ügyhöz. Ezzel azonban feladnánk azt a lehetőséget, hogy ésszerűséget találjunk az új rendszerben.

Erre pedig nincs ok. Ellenzői számomra meggyőző, végső érvvel nem szolgálnak. Értelmiségi nagynyilatkozatuk például abból indul ki, hogy az új pénztárak menedzsmentjogait megszerezte a magántőke, ami nem igaz. Egyenlő helyzet van az állam és az üzleti világ között. Lehet feltételezni, hogy ez utóbbi lesz az energikusabb, de ezt bizonyítani is kellene. És ezzel az erővel az állam képviselőinek kézben, illetve harci állapotban tartását is lehetne követelni. A petíció is elismeri, hogy a mai rendszer korrupt, és nem hatékony. Az éppen ez ellen szervezett reformot viszont oly vádakkal illeti, amelyek a jelen valóságot írják le. Ettől még lehet igazuk a tiltakozóknak, de gyanús, hogy nem tudják kellő erővel megérvelni.

Így akaratlanul is belesodródnak az új rendszer ellen most az előrenyomuló erők takarásában hadakozó ellenzék gondolatainak a vonalaiba. Itt pedig emlékeztetni kell a Fidesz fő egészségpolitikusának társadalompolitikai alapvetéseire: Mikola István szerint az egyéni szabadságjogokkal van baj. Azzal, hogy emberi joggá vált a válás, a magzatelhajtás, az azonos neműek együttélése. Ezekért sok ember rettenetes árat fizet - szerinte. A kassza pedig, mondja, a nemzetközi nagytőkénél van. Most is ide lyukadunk ki: szabadságjogok és kasszakulcs. Ezúttal a vállalkozás szabadságát és az azzal járó értékeket utasítanák ki az egészségügyből a szolidaritás nevében. Ezzel az orvostársadalom erkölcsi állapotaira és tehetségére hárítva a rendszer működtetését. Legalább olyan kockázatos ez, mint amit most kívánnak bevezetni.

A tárca csendes demonstrációba kezdett, hogy bizonyítsa erkölcsi rátermettségét. Kétszeresére emelték a kórházi étkezési normatívát, elrendelték, hogy minden ágyhoz szolgálnia kell egy, a beteg személyes használatára rendelt zárható kis szekrénynek. Ezzel jelezték, tudják, mi az egyik nagy baja a betegeknek. A kiszolgáltatottság. Amin már egy szekrény is enyhít - ha az enyém.

Ha ezekből a gesztusokból következtethetünk az új rendszerre, kénytelenek vagyunk elhinni azt is, hogy nemcsak ígérete, hanem logikája szerint is a betegek kiszolgáltatottságát csökkenti. Én nem tudom ugyanis elintézni, hogy ne szórják el a járulékomat, a biztosítóm azonban verekedhet ezért. Miközben a maga pénzét is menti. Irigylem azokat, akik bíznak személyes varázsukban, a borravaló erejében és az orvosok - egyébként nyilvánvalóan gyakori - jóindulatában, s abban, hogy ez így, együtt a régi rendszerbe is bele tudja illeszteni a polgári takarékosságot és nagyvonalúságot. Aki szerint ez ábránd, és szigorúbb rend kell, talán téved. De nem az értékeiben, legfeljebb a megvalósításhoz elégséges erő felmérésében. S ettől még minden, csak épp nem nemzetáruló. Ha mégis belebukik, hát olyasmibe, amibe érdemes.