Ágyúval verébre
Azért ez már valami, még ha Oscarra nem is őt, hanem a dohánygyári vegyészt alakító Russell Crowe-t jelölték. Az 1999-ben készült film a századvégi amerikai újságírás egyik legnagyobb sztoriját dolgozta fel. Azt, hogyan leplezte le az akkor a CBS televízió 60 perc című műsoránál dolgozó Bergman a dohánygyárakat, amelyek nikotinfüggőséget fokozó anyagot adagoltak a termékeikbe - még akkor is, amikor kiderült, hogy a dohányzás fokozza a tüdőrák és még sok más halálos betegség kialakulásának veszélyét. Bergman és a CBS a filmben és az életben is összeveszett, ugyanis a történetben nemcsak a dohánygyári vezetők, hanem a CBS profitot féltő menedzserei, illetve a 60 perc pipogya szerkesztői is a negatív hősök közé tartoznak.
A riporternek akkorra már mindegy volt. A CBS előtt is neves újságíró volt, utána is talált magának állást. Három és fél évtizede az igazság keresése hajtja. Az a heppje, hogy a hatalmasokat meg kell fékezni, és ehhez a tények jelentik a leghatékonyabb eszközt. A most 62 esztendős, négygyermekes családapa egykor Herbert Marcuse-tól tanult filozófiát. Már majdnem doktorált, amikor rájött, hogy azért ennél kicsit izgalmasabb életre vágyik. Néhány diáktársával megalapította a San Diego Free Press (később San Diego Street Journal) című független lapot. Több neves újságnak írt cikkeket, majd 1977-ben az Oknyomozó Újságírás Központja nevű szervezet alapítói között találjuk. Egyike volt azoknak, akik folytatták az előző évben meggyilkolt riporter, Don Bolles munkáját: az alvilág földvásárlási csalásai után nyomoztak.
Ezt követően következtek az ABC-nél, majd a CBS-nél töltött tévés évek, majd a már említett nagy szakítás, amely után a New York Timesban kezdett publikálni. Itt is egy sor nagy visszhangot kiváltó cikk fűződik a nevéhez olyan változatos témákban, mint a kaliforniai energiaválság, a hitelkártyákkal való banki nyerészkedés, a nemzetközi kábítószer- és fegyverkereskedelem, Dick Cheney alelnök és az olajiparon kívül a háborúkon is nagy profitot húzó Halliburton kapcsolata, vagy éppen a szélsőséges iszlám térnyerése. Ezek már a Times és a közszolgálati PBS televízió Frontline (Frontvonal) nevű műhelyének közös projektjei voltak. Bergman ugyanis a multimédiás újságírás egyik apostola: az elsők között jött rá, hogy a modern világban a komoly sajtóműhelyeknek egyszerre kell megszólalniuk a nyomtatott lapban, a tévében és az interneten. Rengeteg más kitüntetés mellett az újságírás legnagyobb elismerését, a Pulitzer-díjat is megkapta a munkavédelmi és környezetvédelmi szabályokat súlyosan megsértő vasipari üzemeket leleplező, Veszélyes üzem című írásért, illetve a PBS-en leadott tévéműsorért.
Kapcsolatait kihasználva komoly pénzeket szerzett a Kaliforniai Egyetem - Berkeley újságírás-tanszékének, ahol oknyomozó riportereket tanít. Amerikában is páratlan az a program, amelynek keretében fiatal újságíróknak egy évre fizetést és költségkeretet adnak, hogy mélységében is feldolgozhassanak egy-egy nagy horderejű témát.
Az Amerikában megszokott magyar szál: Bergman felmenői úgy nyolcvan éve Kárpátaljáról vándoroltak ki Amerikába. Állítólag kifejezetten szereti, és többször is felkereste Magyarországot - a Gripen-ügyben ennek ellenére a magyar érdeklődőknek sem sikerült belőle kicsalnia egy kis pluszinformációt. Szigorú szakmai és etikai szabályait ismerve azonban biztosra vehető, hogy a cikkben amerikai hivatalos személyekre hivatkozva említett 2002-es CIA-tájékoztatón valóban elhangzott állítást: a nagyobb magyar politikai pártokat több millió dollárral vesztegették meg.
Lapunk akkor is, majd eme cikk miatt ismételten megkereste Lowell Bergmant, de ő azt válaszolta, hogy a konkrét ügyben nem mondhat semmit, amúgy pedig nagyon elfoglalt. Az utóbbi tényleg igaz. Ezekben a napokban a Veszélyes üzem megjelenésének ötödik évfordulójára készül. Annak jár utána, tettek-e valamit a hatóságok az Amerikában évi hatezer emberéletet kioltó üzemi balesetek ellen.
