A harchoz is fáradtak
Addig nem tekinti befejezettnek a naplót, amíg meg nem találják a rokonai maradványait.
A NATO-bombázás kezdetekor, 1999 márciusában a környező falvakból az erdőbe menekültek a lakók, így tett a Duraku család is. Az egyik unokaöcs, a 36 éves Duralai csak látogatóba tért vissza Németországból Krusha faluba. - Március 26-án este kilenckor a szerb hadsereg a férfiak egy részét ott helyben megölte, a többieket megverték, illetve elhurcolták. Az utóbbi csoportba tartozott az apám és a többi rokonom is - mondja Emire. - Anynyit tudunk, hogy Szerbiába vitték őket, de sosem találták meg maradványaikat, pedig vért is vettek tőlünk - meséli a harmincas évei elején járó nő.
Később a család Albániába menekült. Amikor visszatértek, fel kellett építeniük a házukat, az életüket. Nem tudom, azért mondják-e, mert ott ülök a nappalijukban, de nagyon hálásak a nemzetközi segítségért, amit menekültként kaptak. A családban a háború előtt tanárok, közgazdászok voltak. Most mindenki (a lányok, asszonyok, és a pár fiú) kénytelen a földeken dolgozni, hogy legyen mit enniük. Munka errefelé nincs. Emire nemrég fejezte be az egyetemet Pristinában, közgazdászként. Jövőre nyílik a faluban egy bankfiók, szeretne ott elhelyezkedni: de tudja, az fogja kapni a munkát, aki ismeri a megfelelő embereket, és az nem ő.
A téli ködbe és hidegbe zárt Krusha Koszovó déli részén szürke, kilátástalan hely. Földút, félig kész házak vizesblokk nélkül, fafűtéssel. Gyerekbandák vonulnak az utca szélén. A temetőben tehenek legelésznek. A házak oldalában falfirka éktelenkedik: "AKSH" (az Albán Nemzeti Hadsereg nevű félkatonai szervezet nevének rövidítése). - Még ha én minden éjjel azzal álmodom is, ami akkor, nyolc éve történt, azon igyekszünk, hogy a gyerekek ne emlékezzenek a szörnyűségekre. Ne ezen járjon az agyuk, gondoljanak inkább a jövőre - meséli Emire hevesen gesztikulálva piros melegítőjében. Amikor a szerbekről kérdezem, felcsattan: - Hogyan tudnánk velük együtt élni! Az ablakhoz ugrik, és a szomszédok felé mutat. - Hét, kettő, öt. Ennyi rokont vesztettek el azokban a házakban - magyarázza. - Sohasem tudunk megbocsátani! - mondja. - Hogy is tudnánk? - és elmeséli, hogy szerbek (albán közvetítőkön keresztül) felajánlották nekik, visszavásárolhatják azt a teherautót, amit a szerb hadsereg vitt el tőlük, hogy az albán falulakók holttestét szállítsák velük Szerbiába. - Koszovó függetlensége vigaszt jelentene minderre - mondja Emire.
Silvana Marinkovics Koszovó középső részén, Gracsanicában él. Ebben a városban áll az a kolostor, ahol Artemije püspök, a szerb ortodox egyház legnagyobb tiszteletben álló koszovói képviselője él. A kolostort magas fal, szögesdrót, és a svéd KFOR védi.
A fiatalasszony egyik cigarettáról a másikra gyújt, pálinkával és kávéval kínál. Silvana sosem tudta meg, mi történt a férjével. Nyolc éve, június 19-én, Gorant és két barátját megállították az úton, ahogy éppen hazafelé hajtottak. Silvana annyit tud, hogy még 2-3 napig életben voltak. Abban viszont biztos, hogy albán szomszédai rabolták el a férjét. Erről tanúvallomást is tett egy másik albán szomszéd később, amikor két hónap múlva felállt az ENSZ által újraszervezett rendőrség. Silvana szerint akkorra már tele volt az új rendőrség albán bűnözőkkel. Azt meséli, még a rendőrség felállítása előtt egy brit KFOR-tiszt letartóztatta a férje elrablóit, akik bevallották tettüket, s azt is elmondták, hogy Gorant és a többieket átadták az UCK (Koszovó Felszabadítási Hadsereg) egyik tisztjének. Ám a brit elengedte őket.
Silvana hónapokig járt a különböző nemzetközi szervezetek, a KFOR, az UNMIK (ENSZ-közigazgatás) nyakára, hogy történjen már valami a férje ügyében, találják meg a holttestét és az elkövetőket. Mindhiába. - Aztán egyszer egy nagyon kedves brit hölgy, Sue azt mondta, menjek haza, ne izgassam magam feleslegesen, ők csak azért vannak itt, hogy megvédjék az albánokat. Legalább őszinte volt - meséli az asszony csöndesen.
Silvana azóta egyedül neveli két lányát. Szerbiától munkanélküli-segélyt kap, és kapja továbbra is férje fizetését, aki annak idején rendőr volt. A nemzetközi szervezetek sosem tettek érte semmit - állítja.
- Soha nem megyek el Koszovóból, itt születtem, itt születtek a lányaim - mondja. Szerinte Koszovó nem lesz független, de ha az lesz is, maguk az albánok fognak innen Nyugat-Európába vándorolni a munkalehetőségek miatt. - Az albánok két tűz között vannak. Valaki megígérte nekik a függetlenséget, és most jönnek rá, hogy lehetetlen álom a Koszovói Köztársaság - magyarázza a sötét nappaliban. Megint elment az áram.
A koszovóiak, albánok vagy szerbek, fáradtak. Aki fáradt, ideges. Itt szinte minden háztartásban van fegyver. De a koszovóiak a harchoz is fáradtak.
Pristina, 2007. december
