Puttonyból fürtök zuhognak dézsákba,

ősz van, szeptember, kilobban a nyár.

Aratásra szüret, fordul az év újra,

fülledt hőség után hideg szelek fújnak,

felhők gyülekeznek, ítéletidő.

Szőlőszem dércsípte bőre fonnyad.

Vágj le, taposs ránk, hadd érezzük súlyod,

taposs ránk, sajtold ki összes levünket.

Vastag bőrünk reped a prés alatt,

szétpattan: lágyak leszünk és édesek.

Szőlő vére, vincellér verejtéke, átka,

szőlőből bor, borra őszi áldás.

Áldassál teremtője a borág gyümölcsének,

áldassál te kimondhatatlanul sújtó,

préseld ki belőlünk lényünk legjavát.

*

És ha nem akarom, hogy sújts,

nem akarom, hogy préselj,

nem akarok versenyt magammal

szemben új eredménnyel,

csak szabadulnék a szívszorítástól,

a hajnali félálom forgolódásából,

hogy elfogadjam végre kettős lényem,

talppal a földön, fejjel az égben,

nem szétszakadni, de magam összerakni,

életem, míg megvan, tán jobban belakni,

sétálni a sárgálló őszi fák,

a kéklő ég, a fehér felhők alatt,

bandukolni lassan, ahogy a nyáj halad,

szétnézni az úton, erdő-mező között,

nem sietni, megállni, ha lenyűgözött,

feküdni zöld füvön megvetett ágyon,

teli dézsák mellett, szüreti bálon,

préselni mámorosan édes szőlő levét,

nézni tűzbe, nézni mások szemét,

préselni bort és nem préseltetni,

a nehéz puttonyt hátamról letenni,

letenni kicsit hátamon hordott terhem,

élni csupán, ahogy megszülettem,

semmit sem akarni, semmit sem szégyellni,

csak lenni, lenni, lenni, még lenni.

Szántó T. Gábor (1966)

Nagy Lajos-díjas, legutóbbi kötete

Lágermikulás címmel 2004-ben jelent meg

a Palatinusnál.