1. Két éve, utolsó találkozásaink egyikén, a Lágymányosi hídon autóztunk át Csontos István barátommal, az akkoriban fölavatott, karácsonyfa módjára villódzó Művészetek Palotája előtt. Vajon komoly építészeti alkotás ez a híd tövébe legózott betonkocka, vagy valami rettenetes gagyi? Másról nem is folyhatott a szó. Csontosnál tudatosabb kultúrlényt, konokabb, következetesebb kultúrafogyasztót sosem ismertem, az ízlésében, stílusérzékében meg lehetett bízni. A zene, a hang, a hangzás körül zajlott az egész élete, ezért is kérdeztem rögtön a világszínvonalú koncertteremként reklámozott kockapalotáról. Sajnos, nem tudom pontosan idézni a választ, és már Istvánt sem kérdezhetem (februárban végleg legyűrte a betegség), de arra emlékszem, hogy három, olyan igazán csontososan pontos és kemény mondatot mondott arról, hogy hiába az adott helyszínhez (a Lágymányosi híd töve) képest színvonalas építészeti megoldás, hiába a belül kifogástalan minőségű koncertterem, az egész épület, az egész történet mégis arról szól, ahogy a műszálasgarbós újmilliárdos buzgalom megeszi a kultúrát, nagyvonalú akar lenni, de közben jól jár (végső soron az állam fizet, persze), és úgy alázza meg azt, amit szolgálni hirdet, hogy tán még maga sem veszi észre.

2. Ötvenezer euró már akkora összeg, amire nem mondhat nemet a mai magyar értelmiségi. Ez az az összeg, amiért már megéri nem megalázva éreznie magát.

3. "Príma jó deszka, akármire is jó lesz még" - nagyapám mondata volt. Mint minden paraszti környezetben felnőtt ember, soha semmit nem akart kidobni, a szolnoki ház udvarán deponálta a mindenféle fahulladékokat, a fészer szekrényfiókjaiba a príma jó rozsdás szögeket, a garázsba a szomszédból kidobott príma jó bojlert és így tovább. A príma szónak énnálam van egy ilyen jelentésárnyalata, vagyis hangulata vagy mittudomén. Gépsonka védőgázas csomagolásban. Margarin. A Primissima meg bír valami mélységesen butikmagyar külvárosi erotikával, mint egy Zalka Máté téri nőifehérnemű-üzlet, maszek. Vagy az utolsó hazai készítésű kombiné (csipkés kombiné).

4. Mitől lesz díj egy díj? Mitől Nobel a Nobel? Oscar az Oscar? (Nem jó példa, mert pocsék filmek szoktak Oscart kapni, remek filmek meg sosem kapnak Oscart.) Grammy a Grammy? (Nem jó példa, mert pocsék lemezek/előadók/számok szoktak satöbbi.) Szóval van a Nobel-, a Wolf-, az Abel-, meg, meg, meg még van a Pulitzer is, oké, azok díjak, itthon meg a Kossuth-, amiben azért mindig van egy kis politikai szín, a Pulitzer-emlékről jobb nem beszélni, kis ország, kis díjak, persze, pedig az egy főre jutó Nobel-díjasok száma két fő, ugye, meg egyáltalán. Corvin-lánc, mi? Mondjuk a Bolyai-díj az díj, kőkemény, őszinte. Szóval, mitől díj a díj? Nyilvánvaló, hogy nem az összegszerűség viszi a prímet. Nyilvánvaló, nem azon múlik, hogy ki az adományozó személye, mi a rangja, mennyi a hatalma. Talán leginkább az számít, hogy ki kapta meg eddig. A társaság. A hagyomány. Van ez a díjunk, a vállalkozók (istenem, micsoda bonyolult, két évtizednyi magyar történelem megannyi tapasztalatát jelentésében hordozó szó!) díja, amellyel elismernek bennünket, a társadalmat, cuzammen. Pénzben jelentős, a díjazottak névsorából pedig nem derül ki semmi az égvilágon, van ottan bemondónő, úszó, író, orvos, pap, szociológus, színész, újságíró, szinte mindenki támadhatatlan, persze, úgy szakmailag, mint emberileg, épp így van kitalálva a dolog. Nincs állítás. Minden döntés mögött érezhető a politikai és népszerűségi egyensúlyozás, a díjazottak többségének az a dolga, hogy a díj a presztízsét emelje, és a színpadra lépő adományozók érezhessék, mennyire fontosak társadalmilag. Hogy adni is tudnak ők, nem csak. Mintha kartonpapírra festenék a híres írókat és tudósokat, a középső figura feje helyén tátongó lyukba meg dugdosnák a kis bucijukat nagylelkűék, és már lehet is fotózkodni. Költséges vurstli, szó se róla, de behozza majd az árát. Talán éppen
PPP-ben.

5. Péntek este, higgyék el, véletlenül tévedtem az m1-re. (Nem az autópályára, a tévére vagy mi az: csatorna.) Különös műsor volt. Főtitkártemetés, pártkongresszus, téesz-melléküzemági kultúrprogram és úttörőünnepség egyben, 4 in 1, esszenciális nyolcvanas évek, mintha valaki paródiát akart volna, sistergőset: szavalat (József Attila: A Dunánál), István, a király (Varga Miklós), Csárdáskirálynő, Igényes Rockzene (a magyar bankárok kedvenc zenekara újra összeáll, csak itt, csak önöknek: LGT), a csúcsponton a Pappas autó fölajánl egy merdzsót kulturálisan, reméljük, van benne Bartók Béla illatú Wunderbaum, tényleg, mint a háromnapos bécsi út az első szépségkirálynőknek, Fásy Ádám szelleme különben is ott lebegett a produkció fölött, nála jobban tán csak Gyárfás Tamásé lebeghetett, mert a műsort biztosan a Nap-kelte vizuális csapata dizájnolta, csak így sikerülhetett ennyire pontosan fölidézni a rendszerváltás előtti román televíziózás stílusjegyeit az obligát űrháttérrel, százforintos kínai diszkonteffektekkel. Mi ez? Bacsó Péter új groteszkje? Föltámad Spéter Erzsébet és bosszút áll? Jó, műszálas garbó már nem volt, csak rosszul szabott szmoking, Tandori kötött sapkája az egyetlen apró jelzés, hogy nem kell (nem lehet) komolyan venni az egészet. Az irodalmat, a madarakat, a lovakat igen, de ezt nem.