A vasúti szárnyvonalak helyzetéről s a minisztérium elképzelte jövőjéről szóló tévéműsorban egy polgármester és egy államtitkár a meghívott. Hamarosan kiderül, hogy a minden létező polgármester képében a stúdióban ülő polgármester oly mértékben megfosztott a saját helyzetére vonatkozó, s a magas minisztérium gyártotta-birtokolta információktól, hogy értelmes érvcserére, vagyis vitára sor sem kerülhet köztük. Nincs ordítozás, asztalcsapkodás. Miután az államtitkár kijelenti, hogy nem megszüntetni kívánják a kijelölt szárnyvonalakat, hanem lehetőséget nyújtanak az érintett önkormányzatoknak a közös működtetéshez, méla csönd telepszik a stúdióra. A műsorvezető bátorkodik megkérdezni, honnan lehet minderről tudni. Hát, a minisztérium honlapjáról. - Miért, önök nem beszéltek az érintett önkormányzatokkal? - értetlenkedik a műsorvezető. Csak nem gondolja, hogy 1200 önkormányzattal külön-külön megvitatjuk a tervezetet? - méltatlankodik az államtitkár. - Így folynak most a viták. A közös működtetés, meglehet, kiváló ötlete, úgy tűnt, megfogalmazódott a minisztériumban. De arra már nem volt idő, figyelem, hogy a partnerekkel, akiktől pénzt és felelősségvállalást várnak, megbeszéljék, netán közös elhatározásra jussanak. Ott a műsorban a célokról, mérlegelhető hasznokról akár valódi vita is kerekedhetett volna, lehettek volna érvek itt is, ott is. De nem voltak, nem lehettek. Csak értetlenkedtünk és méltatlankodtunk mi, nézők is.

De ugyan milyen is a valódi vita? Alighanem olyan, mint a valódi világ, "habzó éggel a tetején". Rebben valami képzelet a valódi vitáról, ami talán a tudományos viták eszményéhez hasonlatos, amelyekben pró és kontra érvek sorakoznak, a felvetett kérdésnek kiviláglik a színe és fonákja, megfontolhatók a mellékhatások és a nem várt következmények rizikói, s végül az argumentáció, vagyis az érvek ereje dönt, nem a hangerő. Igaz ez a tudomány hátsó szobáiban is, ahol fontos dolgokról döntenek, ez ott is többnyire csak eszmény - de eszmény. A teológia évszázados vitahagyományára építve a modern kori tudományok az észérvekre és a gyakorlati bizonyítékokra támaszkodva általában szem előtt tartják és meg is becsülik ezt az eszményt. Vagyis az ideális hat a rút gyakorlatra. Ilyesféle lenne talán társadalmi kérdésekről is a valódi vita, azzal együtt, hogy az érvek ereje mellett még a döntések morális és politikai kockázatát is mérlegelni kell.

Az ország helyzetét és jövőjét érintő vitákkal nem az a baj, hogy érzelmekkel átitatottak, netán indulatosak, hanem - tisztelet az igen ritka kivételnek - hogy érvek helyett mind megannyi mátyásmadár jelszavakat szajkóz. Igaz, jelszavak nélkül a politika meg nem él. Kommunikátorok és kormányzati politikai marketingszakértők még sehol sem voltak, de a politikai jelszavak, mint hívószavak réges-rég óta gyorsírásos tömörítései valamilyen kimunkált célnak és elérése módjainak. A kormány hangoztatta reformokkal kapcsolatos vitákban azonban nincsenek kimunkált célok, az elérésük kidolgozott módjáról nem is beszélve. Ezért aztán disputa, diszkusszió, argumentáció helyett szóváltás, civódás, perpatvar, acsarkodás és agyarkodás van - merthogy a magyar nyelv sem szegény a valódi vita hiányának életteli kifejezésében.

Másfél éve folyik az üres szócséplés a reformokról. De korántsem azért, mert a politikusoknak üresebb lenne a feje, mint a miénk. Azért jár üresen a garat, mert politikailag - hangsúlyoznám: politikailag - tisztázatlanok a célok. Hogy így van, ez a reformokat meghirdető kormánynak róható fel, nem vitás. Azt se kéne elfelejteni, hogy egy reform ígérte jövőnek, ami a joggal bírálható jelen állapotok feláldozása egy esetlegesen eljövendőért, nem elég jobbnak lennie a mainál - hogy Maynard Keynes egyik filozofikus szempontját idézzük. Annak sokkal, de sokkal jobbnak kell lennie az átmenet, a változás magától értetődően rögtön érezhető kínos nehézségei miatt. De mit hallunk még egy év után is a nyugdíjrendszer, az egészségügy, a közigazgatás, miegymás rendszerek átformálási céljairól? Fenntarthatóság, átláthatóság, pénzügyi egyensúly, a magántőke bevonása, de még inkább attitűdjeink és a mentalitásunk átalakítása. Hát, ezekért a szavakért legfeljebb életünket és vérünket, de zabot nem. Belevágunk, aztán majd meglátjuk? Ötletekkel tapasztjuk be az érvek helyén tátongó lyukakat? Tapasztaljuk, az eddigi bölcs átalakítások az infláció növekedéséhez és fenyegető stagnáláshoz vezettek. Viták helyett csak ismételgetett hívószavak, amelyek egyre kevésbé hívnak.

Gúnyolódnak a sztrájkolókon, úgymond, azt se tudják, hogy mit akarnak. Ha tényleg így van, akkor ők épp olyanok, mint a reformozás mátyásmadarai.