De hát miért kellene lemondania? Megszállott japán miniszterek szoktak ilyet tenni olyan események után, amikhez semmi közük nincsen, de hát nekik egészen beteges a felelősségérzetük. Ráadásul kegyeletbizottsági elnöknek lenni Magyarországon kamu pozíció, pénzt nem adnak érte, ergo semmilyen felelősséggel nem jár; most se történt semmi különös, legfeljebb kiderült az, hogy Boross virágzása idején is ugyanolyan slendrián munka folyt minden szinten, mint most.

Hanem az már sokkal fontosabb, hogy mit tesz ez az egész városképileg.

A keretlegény neve feltehetőleg úgy került "A hazáért haltak vértanúhalált" felirat alá, hogy valaki felvéste, s nyilván egy hazafi megrendelésére. Ami mindenképpen előrelépés, már ahhoz képest, hogy a magyar hétköznapokon a múlt elsősorban nem vésnöki, tehát alkotó jellegű munka, hanem épp ellenkezőleg, rombolás által formálódik. A magyar emlékművekkel, szobrokkal, kegyhelyekkel már hosszú évek óta az a helyzet, hogy ledöntik, megcsonkítják, de leginkább leöntik őket, s Wallenberg vagy Churchill éppen úgy megkapja a maga fél vödör míniumát, mint teszem azt gróf Károlyi Mihály, akinek az évszakonkénti lefestése már nem is kegyeletsértés, hanem a legmagasabb színtű korrózióvédelem.

Ám ha a tömeggyilkosok iránt érzett mélységes tiszteletemet nem rongálással, hanem alkotással fejezem ki, akkor itt szép jövőnek nézünk elébe. El tudom képzelni, hogy mondjuk Tálas András vértanú neve mellé egyszer azt is odavésik, hogy ő szabadította meg a nemzetet valami Radnóti (Glatter) Miklós nevű zsidó szabadúszótól, vagy hogy a háborús bűnösként kivégzett Szokolits meg Sisák vértanú kopjafáján az áldozatok nevét is feltüntetik, így jelesebb nemzeti napokon együtt ünnepelhet megannyi háborús bűnös és megannyi háborús ártatlan hozzátartozója, hogy őseik harcát mintegy békévé oldja az emlékezés, ahogyan az már ilyenkor lenni szokott.

Mert a jövőre nézvést csakis ez az út állhat a magyarság előtt. Lehet ugyan izraelita temetőben sírkövet borogatni, zsinagógák falára "Mocskos zsidók" feliratot pingálni, hanukát sziréna hangjával megzavarni, de mennyivel progresszívebb és emelkedettebb gesztus lesz ötven év múlva, ha az utókor egyenesen Tomcat életnagyságú szobrát avatja majd fel a Dohány utcai zsinagóga bejárata előtt.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa