Az olvasó ne jöjjön zavarba, ha ezt a nevet hirtelen nem tudja elhelyezni a magyar irodalomtörténetben, hiszen a tudomány soha egy sort sem szentelt neki és műveinek, s nagy valószínűséggel nem is fog. Johann Stüm ugyanis - aki mintegy tízezer verset írt rövidre szabott életében - valójában naiv költő volt, kevésbé udvariasan ezt úgy mondanánk: gyalázatosan rossz verseket írt. De ezt olyan utánozhatatlan derűvel, bájjal és beleéléssel tette, hogy muszáj volt szívből megszeretni érte. S ha már megszerettük, hát megkedveltük az alkotásait is: a csak rá jellemző sete-suta kínrímeket, a primitíven farigcsált költeményeket, a nagyon is egyszerű, dülöngélő formába öntött szimpla gondolatokat.

De akkor miért emlékezetes máig Oláh József János, azaz - költői nevén - Johann Stüm figurája Egerben? Miért rendeznek emlékestet a rossz költőnek olvasói és tisztelői? Miért ad emlékére másfél órás koncertet Turcsányi "Turpi" Sándor és a Pótkerék rockzenekar? Miért fújjuk fejből a költő egyes sorait, ha életében nem jelent meg egyetlen kötete sem?

- Bizony, bizony, komám, ez a kormány nem akármilyen tákolmány - írta Stüm 1988-ban, és ha ez a mondat elhangzik Egerben, még ma is sokan fölnevetnek, és rávágják azonnal: hiszen ez Stüm!

A "megtört szívű hivatalsegéd" - idézet tőle - titka az volt, hogy nem jó verseket írt, hanem velőtrázóan őszinte műveket. A folyton nevetgélő és bohóckodó Stüm ugyanis komolyan vette és teljes valójával megélte a saját poétai kiválasztottságát. Ő - akárcsak a nagy lírikusok - saját magát fogalmazta bele minden egyes versbe, és ettől a mély hitelességtől a rossz költemények egyszerre csak fényleni és sugározni kezdtek, majd elemelkedtek a papírról, és legnagyobb ámulatunkra irodalommá változtak. Valószínűleg ezt hívják a művészet csodájának.

Hazugság, hogy ezt Stüm is tudta. De ettől a hazugságtól még szebben fénylik az a tömérdek vers, amit ránk hagyott.