Nem volt kétségem, hogy a technika hihetetlen iramú fejlődése következtében eljön majd a pillanat, amikor automata veszi át a humán erőforrás szerepét a kéregetésben is. Újabb nagy terhet vesznek le majd az emberiség válláról ezek az okos gépezetek. Ezért is fontos, hogy jó nevet találjunk nekik: robohobó, kunyerátor, lejmomat - csak néhány vonzó lehetőség a sok közül.

Büszkék lehetünk arra, hogy mint a földgolyó megannyi más problémáját, a városi koldulást is mi, magyarok oldjuk meg eredményesen. Nem lohasztja lelkesedésünket az sem, hogy tudjuk, még sok technikai és egyéb nehézséget kell leküzdeni a tökéletes koldulógép elkészítéséhez. A Pécsi Tudományegyetem oktatója által megalkotott prototípus hat héten át dolgozott Budapesten, a Deák téren, és ezalatt összesen húszezer forintot gyűjtött össze a járókelőktől. Ez az összeg egyelőre messze alulmarad egy profi pécsi hús-vér koldus egynapi jövedelmével szemben, úgyhogy van még mit fejleszteni a berendezésen.

Érdekes egyébként, hogy a kolduskérdést rendszerint a szociálisan érzékeny szocialista többségű városvezetések szokták feszegetni. Emlékszünk, utóbb az angyalföldiek találtak megoldást, mégpedig úgy, hogy nappal megtiltották a koldulást a városrészben. A minap jártam arrafelé éjnek idején, és koldusnak hírét-hamvát se láttam. Ez bizonyítja, hogy az angyalföldiek megnyerték a szegénység elleni csatát, egyszer és mindenkorra sikerült lerendezniük az égető koldusproblémát. (Arra gondolni sem merek, hogy esetleg a kéregetők nem tartják be a rendeletet, és továbbra is nappal lejmolnak a kerületben.)

Az angyalföldiek fő problémája az volt, hogy a koldusok rontják a városképet. Azóta is tűnődöm, hol van Angyalföldön az a városkép, amin még rontani lehet. Pécsett viszont van városkép, de ott más a gond a koldusokkal. Túl jól keresnek. A Támasz Alapítvány helyi vezetője elmesélte az Origo munkatársának, hogy van például a városban egy tolókocsis hajléktalan, aki, ha jó napja van, ötvenezer forintot is megkeres, de ha rossz napja van, akkor is összekoldul legalább tízezret. Az illető egyébként rendszerint taxival jár a hajléktalanszállásra.

A helyzet nem lokálspecifikus. Ahogy olvasom a gazdasági bűncselekményekről szóló híreket, az a benyomásom alakul ki, hogy a fővárosban például gyakorlatilag minden második csöves ügyvezető igazgató. (Figyelem: nem az ügyvezető igazgatók csöveznek, hanem a csövesek ügyvezetnek, ami lényeges különbség!)

Szerintem büszkén kellene hirdetnünk a világnak, hogy nekünk vannak a legjobban kereső, az üzleti életben legnagyobb befolyással bíró hajléktalanjaink, koldusaink.

Az persze gond, hogy a csöveseink nincsenek becsövezve a társadalom egészséges vérkeringésébe. De ez a probléma addig is megnyugtatóan rendezhető, amíg meg nem oldódik a műkoldusok működtetése. Pécsett például az APEH élen jár az útszéli kurvák megadóztatásában, sorra nyeri a pereket e tárgyban a prostik ellen. Az itt szerzett tapasztalatokat a koldusok esetében is fel lehetne használni. Váltsák ki a vállalkozói igazolványt a kéregetők is, adjanak számlát a kuncsaftjaiknak, és adózzanak a bevételük után! Cserébe pedig leírhatják a koldusbot és a koldustarisznya áfáját, amikor termelőeszköz beszerzésére kerül sor.

A következő kérdés, hogy járhat-e taxival haza egy koldus. Én ismertem például minisztert, aki, ha olyanja volt, helikopterrel járt haza, mégse javasolta eddig még senki emiatt műminiszterek felállítását a kormányban. Tehetünk-e különbséget ember és ember között a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyük szerint? Talán az ombudsman adhatna állásfoglalást arról, hogy mibe ülhet az ember, ha koldusbotra jut.

Szóval én a pécsiek helyében egyáltalán nem aggódnék a kialakult koldushelyzet miatt. Már csak azért sem, mert biztos vagyok benne, hogy a hírt olvasták illetékes helyeken is, és feltették a kérdést: mitől megy annyira jól Pécsnek, hogy ott még a koldusok is Krőzusok? A kormányzati szipolyközpontokban már bizonyára mozgásba lendültek a fogaskerekek.

Nyugi! Lesz megoldás.