Kosáry nem hajolt meg soha. Ha Bibó joggal figyelmeztet a "túlfeszített lényeglátó" és a "hamis realista" eltorzult magyar alkatainak túltengésére történelmünkben, akkor Kosáry Domokost egyenes alkatként kell látnunk: egész életében szenvedélyes realista volt. Nem megalkudni, hanem számot vetni a realitásokkal - ez a feladatunk, ha ide születtünk ebbe a szerencsétlen régióba, ebben a szerencsétlen, rövid, huszadik században. Az első világháborúval elveszítette szülőhelyét és otthonát Selmecen. Utolsó találkozásunkkor, beismerő vallomásomra, hogy sohasem jártam ott, elnézően, de mégis feddően, részletesen elmondta, hol, merre forduljak a városban, mit nézzek, s mit ne nézzek meg. Érzelmek nélkül, derűsen adott számot a kitelepítésről, az anyai szervezésről, a vagonban élésről és a Deák szállóról. Saját történetében ugyanolyan tényszerű és realista volt, mint a magyar történelemben.

Ha van a történettudományban csodagyerek, Kosáry az volt. Szinte gyerekként írta döntő jelentőségű könyvét A Görgey-kérdés története címmel. Ezzel elkötelezte magát a magyar történeti mítoszok és ábrándok elleni harcban. Mindent mérlegre kell tenni. A történész kötelezettsége, hogy a tárgyra vonatkozó valamennyi tényt, legyen az bármilyen nyelven, szóljon az bárki szájából, legyen bárki tette, számba kell vennie. "Aki ugyanis a múltat indulatilag közelíti meg, önkényesen, elfogultan, eltorzítva értelmezi, a valóságot és annak kritikai elemzését félretolva, az elkerülhetetlenül hajlamos lesz ugyanezt tenni a jelennel is - és viszont. Mindkét esetben tájékozódó-, mérlegelőkészsége működik hibásan. Vagyis megbízhatatlan térképpel és rossz iránytűvel indul a jövő ismeretlen tájai felé. Majd sértődötten panaszkodik és másokat hibáztat, ha rossz útra téved. Pedig nem kis mértékben rajta múlik, hogy megpróbáljon - már saját jól felfogott érdekében is - a történelem realitásaira odafigyelni."

Szinkronba került korának történeti iskoláival a harmincas-negyvenes években. Ha akkor és ott nem vágják el a magyar sztálinisták a szálakat, Kosáry egy úton halad tovább Braudel, Duby, Le Goff vonalán. Kitaszították, majd 1956 után bebörtönözték. Visszatért a konszolidált Kádár-rendszerbe, de nem tudott se kiegyezni, se szembemenni, ahogy a rendszer urai se tudták lenyelni vagy kiköpni. 1989-ig inkább élt saját történeti Atlantiszán, mint Magyarországon. Művelte egyre kertjét, megteremtette életművét. Majd a rendszerváltáskor oly természetességgel ült vissza a történettudomány trónusára, mint száműzött király sok-sok évi száműzetés után. Célja ekkor már nemcsak a történettudomány birodalmának újraformálása, hanem a tudomány és a politika új viszonyának megteremtése volt. Nem rajta múlt, hogy ez utóbbi nem sikerült. És céljai közé az évek előrehaladtával fölvette a civilizálást, az intézményes együttműködés kultúrájának elterjesztését is. Ennek a sokszor sértő, indulatos embernek megnőtt az önfegyelme és a toleranciája - a magyar értelmiség nyugodtan körülülhette. Ott ült a napon a pátyi kertben. A körülötte lévők egy európai szigeten érezhették magukat. Ez nem Visegrád és nem Turin, nem a számkivetett Görgey vagy a száműzött Kossuth kertje, hanem kissé Deák szivarfüstös szobája.

Olvasom az 1958-as börtönfeljegyzésekben találkozását Trevelyannal. "Cambridge-ben vagyunk, 1939 tavaszán, a Garden Corner kertjének teraszán, napsütésben, délutáni tea közben, ahol utoljára láttam az angol történészek e doyenjét, aki egyben Macaulay családját is képviselte. A hófehér haj alól világítóan kék szempár tekint felém. Körülöttünk a frissen nyírt angol gyep fénylő zöldje, amelyen át lépőkövek (stepping stones) vezetnek a belső kert felé. Csönd körös-körül, a professzorok villanegyedének békéje. Pedig jól tudjuk, hogy ez már majdnem csak látszat így. Át is fordul a téma erre, amikor kihozza most megjelent könyvét 1688-ról, dedikálja, mielőtt átadná, felemeli és így szól: ťEz az én fegyverem Hitler ellenŤ. Közben a látóhatár alját már elsötétítik Hitler gépszörnyei. Vannak, lehet, akik ilyenkor megriadnak. De nem ez a magas, csontos, idős angol úr! Ő 1688 vívmányait, az alkotmányos jogrendet, a polgári szabadságot, a whig hagyományokat, a könyvet tartja az ég felé. Belső ereje töretlen, makacs álla előreugrik. Ez bizony kevésnek tűnhetik. De lehetett nagyon sok is."

És ott állt, botjára támaszkodva a kicsiny, mérges, 93 éves öregúr, 2006. október 23-nak estéjén, az 1956-os emlékmű avatásán egyedül, szemben a csőcselékkel. Kosáry Domokos nem könyvet, hanem önmagát mutatta fel. Akkor és ott, Kosáry Domokos, állami méltóságoktól mentes civil, az 1700-as libertások, a reformkor és '48 haladásnak és patriotizmusnak elegyítését, 1956 nemzeti forradalmát és 1989 alkotmányos rendjét egyedül képviselte. Utolsó és első pontja volt a magyar demokráciának. Ha majd szobra áll ott, azon a helyen, unokáink betűzik a feliratot: "Nem hajlok meg soha...". Kosáry Domokos 1913-2007.

Kosáry Domokos búcsúztatása december 4-én lesz a Farkasréti temetőben.