Ebből derülhet ki, hogy mi várható az új részek bevezetése után. Ez egy nagyon lényeges kommunikációs folyamat, amelynek kialakulása nemcsak a kormány és a társadalom, hanem a társadalom különböző csoportjai között is szükséges. Csak nagyon szigorú diktatúrában lehet erőszakkal megvalósítani egy elképzelést, amely előzőleg nem megy át ezen a "hatásvizsgálaton". Régebbi demokráciákban ezért vannak olyan alapítványok, sokszor állami intézmények, amelyeknek az a dolguk, hogy függetlenül az aktuális politikától, értelmes, koherens elképzeléseket dolgozzanak ki - például az oktatásról, az egészségügyről, a jövedelmekről, a büntetőjogról. Ezeket az elképzeléseket széles körben megvitatják, összefésülik, de nem föltétlenül azzal a céllal, hogy be is vezessék őket. Ha azután valamelyik kormányzó párt úgy gondolja, hogy mondjuk az oktatást megreformálja, már készen kap két-három, egymástól eltérő, de önmagában megálló, jól kidolgozott modellt, amelyeket eredményesen használhat fel, ha politikájához ez szükséges. Mi nem számítunk régi demokráciának, ezért nálunk a reformok még az elfogadás pillanatában sincsenek végiggondolva, és a kommunikáció kimerül a kormány ígéreteiben, hogy jobb, szebb, olcsóbb lesz valami a reform következtében, vagy az ellenzék részéről abban, hogy ártalmas sületlenség az egész, és kifejezetten rosszakarat áll a bevezetés mögött. Pedig a legtöbb esetben csupán arról van szó, hogy az illetékesek elmulasztották elindítani a megfelelő kommunikációs folyamatot, nem gondolták végig a lehetséges következményeket. Nem magyarázták el érthetően, világosan a következményeket, és nem mutatták meg az alternatívákat. Sem azt, hogy miért éppen az általuk választott megoldás a legjobb. Azt is be kéne látni, hogy a kommunikáció időigényes folyamat, nem napok vagy hetek alatt lezavarható valami. Ezért egy-egy pártnak nem akkor kell a reformlépésekről gondolkodnia, amikor a hatalomba kerül, hanem az általa kívánatosnak tartott mechanizmusokról már jóval előbb meg kell indítania a kommunikációt. A koalíció most ötli ki elképzeléseit, az ellenzék pedig úgy tesz, mintha neki aztán soha reformok eszébe nem jutnának, és ha a választók kegyetlenségéből hatalomra kerülnének, akkor ők is kapkodnának vagy nem csinálnának semmit, ami még roszszabb lenne.

Egész Európa töri a fejét azon, hogy mit kezdjen a lakosság elöregedésével (ami tulajdonképpen még a jobbik folyamat, mert a populáció túlszaporodása még rosszabb lenne), hogyan szabályozza a nyugdíjak és a szükséges járulékok viszonyát. Sokféle megoldást ki lehet találni és mindegyiknek van előnye és hátránya is. Össze kéne őket hasonlítani, konkrétan a magyar helyzetre alkalmazva. Nem láttam egyetlen grafikont sem, amely azt mutatta volna, hogy ha nem vezetik be a kormány nyugdíjreformját, akkor hogyan nő majd a járuléka vagy más adóbefizetési kötelezettsége a lakosságnak évről évre. Mert népszerű azt kívánni, hogy ne legyen változás, ez a legegyszerűbb, ha valaki azonnal nem mutatja meg, hogy a változatlanság milyen terheket jelent.

Húsz éve a legkülönbözőbb kormányok igyekeznek a szükséges rendszerelemzés és kommunikáció nélkül megreformálni a felsőoktatást, amelynek ezért egyre rosszabb a helyzete. A különböző új megoldások hátrányairól senki sem beszél. Itt van például a kreditrendszer, amely Amerikában olyan sikeresnek tűnik. Ez egyebek mellett lehetővé teszi, hogy valaki a saját elképzelése és időbeosztása szerint végezze el az egyetemet, függetlenül attól, hogy az egyetemek eddigi tapasztalatai alapján az egyes tárgyakat milyen sorrendben lenne érdemes megtanulni. Néhány kitűnő elmének ez nagy segítség, szabadon tanul, remek. Milyen hátrányai vannak ennek a rendszernek? Én eddig csak az előnyeiről hallottam, pedig a hátrányok nyilvánvalóak, és külföldön már kezdik is felismerni azokat. A kreditrendszer ártalmas a hallgatói közösségek kialakulására, mert a szabadon választható tárgyak és időpontok többnyire azt jelentik, hogy csak ritkán és alkalmakként találkozik valaki ugyanazokkal egy-egy órán. Azt pedig a tudásszociológusok már kimutatták, hogy az egyetemen kialakult szakmai közösségekre szinte egész életében támaszkodhat valaki, és lehet, hogy ez sokkal fontosabb, mint az a bizonyos tanszabadság. Tehát úgy kellene bevezetni, ha már annyira szükséges a kreditrendszer, hogy csak kivételes, kérhető lehetőség legyen.

Ugyancsak a közösségek ellen dolgozik a nagy intézetesítési mánia. Az egyetemeken évszázadok alatt alakult ki és szilárdult meg a tanszéki rendszer. Ha jól működik közösségeket, valódi közösségeket alkot, amelyek tagjai közösen sokkal eredményesebbek, mint ha érdekeikért külön-külön dolgoznának. Lehet persze egy tanszék rossz is, alkalmatlan vezetővel, megcsontosodott tagsággal, de megvannak a megfelelő módszerek arra, hogy ilyen esetben hogyan kell eljárni. A nagy létszámú intézetek hatalmi játékterek, ahol az egyéni szabadság lehet ugyan kicsivel nagyobb, mint egy-egy tanszéken, de hiányzik az alkotóközösség, mert annak az optimális létszáma 10-15 fő. Az igazán eredményes tudományos pályák mindig közösségekből indultak, elég talán a fasori gimnáziumra utalnom, de a közösség szükséglete nem korlátozódik az alsófokú oktatásra.

Ha már az egyetemekről van szó, rá kell mutassak a tandíjbevezetéssel kapcsolatos sületlenségekre is. Logikus, világos, hogy a tanítás költségeit a tanulóknak látniuk kell. Ennek eszköze a tandíj, ha értelmesen alkalmazzák. Két elvet kell egyszerre érvényesíteni. Láttatni a tanítás költségét, és érvényesíteni a tanuláshoz való jogot! A két célt nem lehet ugyanazon eszközzel elérni. Mindenki fizessen teljes tandíjat, ettől érzékeli a költségeket és foglalja el a megrendelő szerepét az egyetemeken, másfelől a tandíj hetven-nyolcvan vagy még nagyobb százalékának megfelelő ösztöndíjak rendszerével kellene biztosítani a tanulás lehetőségét és jogát. Az ösztöndíjat ne az egyetem adja, hanem adják független alapítványok, és az odaítélésben legyen nagy szerepe a szociális helyzetnek, a tanulmányi eredménynek és az adott szakma iránti társadalmi igénynek. Akinek nem jut az ösztöndíjból, az a teljes tandíj kifizetése árán természetesen bejuthat az egyetemre. Nagyon lényeges, hogy a tandíj befizetése és az ösztöndíj felvétele két egymástól független helyen történjék. Mellesleg ezzel a rendszerrel az állam nagyon pontosan szabályozhatná, hogy azokra a kurzusokra járjanak sokan, amelyekre szükség van. A linkségekért meg fizessenek teljes tandíjat. Egy ilyen rendszerbe a vállalatok is beszállhatnának; nem elég arról siránkozni, hogy kevés a szakember, tessenek sok jó ösztöndíjat adni egy-egy kívánatos területre és négy-öt év múlva tele leszünk szakemberekkel. Egy ilyen rendszer senkit sem zár el a tanulás elől, ha az illető maga is tesz némi erőfeszítést érte; és még azt is lehetővé teszi, hogy a gazdag, de tulajdonképpen alkalmatlan hallgatók a teljes árat megfizetve mégis próbára tegyék magukat. És persze semmi akadálya annak, ha ez a próba jól sikerül, hogy később ők is pályázhassanak ösztöndíjakra.