Következik, ami a Balkánon mindig is történt: döntenek a helyiek helyett a nagyhatalmak, amit a helyiek egy része tudomásul vesz, másik része pedig nem. Mindegy egyébként, így is, úgy is nagyjából az történik, amit a külső nagyok akarnak, egy kicsit viszont mindegyik helyi fél "lecsíp" a kötelezőből.

Szerbia most már csak azért küzd, hogy legalább névleg, papíron és vastag idézőjelben "megtartsa" Koszovót. Gyakorlatilag az albánok elviszik magukkal. Milosevics megpróbálta, de a Nyugat miatt nem tudta "megszabadítani" Koszovót az albán többségtől, nyolc éve az a realitás, hogy Koszovó elszakadt Szerbiától.

Ez a megváltoztathatatlan tény a következő hetekben valahogy nemzetközi elismerést nyer, hogy miképp, az Oroszországon múlik. Ha Moszkva tényleg (nem biztos, de valószínű) vétóz a Biztonsági Tanácsban, akkor Koszovó úgy lesz független, hogy előbb az USA, majd Nyugat-Európa, végül a megosztott Ciprus kivételével Kelet-Európa is elismeri. Belgrád eleinte visszahívja nagykövetét a Koszovót elismerő országokból, aztán csak a fogát csikorgatja.

Magyarország valahol az elsők és az utolsók között félúton fogja elismerni a független Koszovót, és az eddiginél is erősebben léphet fel az ottani szerb kisebbség védelmében. Ezzel szerb rokonszenvet is nyerhetünk (ránk fér), és valóban európai közüggyé tehetjük a nemzeti kisebbségek jogainak, sőt autonómiájának védelmét. Koszovó elszakadása nem precedens, de a szerb kisebbségi jogkör igenis lehet hivatkozási alap a határon túli magyar közösségek számára is. Román és szlovák részről pont ezért ódzkodnak a koszovói függetlenségtől, és majd ha mégis elismerik, az eset egyediségét fogják túlhangsúlyozni.

De vissza Koszovóba: merényletek, zavargások lehetnek albán és szerb részről is, az ott lévő nemzetközi katonáknak és rendőröknek (köztük a magyaroknak is) egy ideig nehezebb lesz a dolguk. De nem annyira, mint amennyi gondot a további időhúzó bizonytalanság okozna - egy általános albán felkelést, például.

A következő néhány hónap talánya, hogy melyik fél mennyit "csíp le" a kötelezőből. A koszovói szerbek mennyire törődnek bele a megváltoztathatatlanba, és mire ösztökéli majd őket Belgrád? Egyáltalán: ki lesz hatalmon Belgrádban? Hajlandó lesz-e valóban belátni, hogy 1988 óta Szerbia minden elveszíthetőt már elvesztett, ne vesztegessen több időt illúziókra? És az albánok mennyire lesznek képesek igazán működő, a szerb kisebbséggel szemben is civilizált államot alkotni?

A területeket újraelosztó diktátumokról jól tudjuk, hogy ami az egyiknek jogos, az a másiknak halálosan igazságtalan.

Az Európai Unió nem átrajzolja, hanem átléphetővé teszi a határokat, és bevezet bizonyos egységes politikai és jogi normákat. Ha ezek közé egyszer majd bekerül a kisebbségek autonómiája is, akkor lesz egy mindenhol működő, logikus kompromisszum a többségi állam szuverenitása és a nemzeti kisebbségek önrendelkezési joga között. Koszovó szerencsés esetben ebben az irányban lehet jelzőlámpa.

Csodalámpa azonban csak a mesében van.