"Nincs tökéletes hulladéklerakó"
Mintha rossz csillagzat alatt született volna az Északkelet- Pest és Nógrád Megyei Regionális Hulladékgazdálkodási Program (már a neve is szörnyű, nem véletlen hogy újabban inkább Zöld Hídként emlegetik). Az ISPA-támogatással létesülő hulladékgyűjtő és -kezelő rendszerek közül messze ez járt a legtöbb konfliktussal - a központi lerakót például nyolc helyszínen utasították el helyi népszavazással.
Mivel az egész rendszert kiszolgáló, "zöldmezős" lerakót nem sikerült létrehozni, két korábban épült depónia korszerűsítésével és fejlesztésével érték el, hogy az elnyert és szerződéssel alátámasztott uniós támogatásról ne kelljen lemondani. Az egyik ilyen telep a nógrádmarcali lerakó, amely az ezredfordulón épült, és elkészültekor műszaki szempontból az egyik legbiztosabbnak számított az országban. A lerakómedence aljzatát 2 milliméter vastag, nagy szilárdságú polietilén fólia borítja, alatta fél méter vastag agyagréteg tartja vissza az esetleg mégis kiszivárgó szennyezést - vagyis a medence többszörös szigetelésű (egy 2006-os jogszabály már 2,5 milliméteres fóliát és egyméternyi agyagot ír elő).
A környék amúgy - geográfiai adottságai folytán - nem egyértelműen hulladéklerakónak való, sok a forrás és a vízfolyás, intenzív a talajvízmozgás. Amennyiben tehát valami mégis kijut a környezetbe a lerakott szemétből (például a csurgalékvizekkel), azt meglehetősen nehéz lokalizálni. Talán ezzel függ össze, hogy - a fórumon elhangzottak szerint - bár 2001 óta működik, vízjogi üzemeltetési engedélyt csak idén októberben, utólag kapott.
A beruházással elégedetlen környezetvédők - amint azt a közelmúltban lapunk Fórum oldalán egy terjedelmes cikkben tudatták - azt gyanítják, hogy a telepről a védőrendszer ellenére szivárog a szennyezés, és be is jut a környékbeli vizekbe. Ezt a vélelmet leginkább egy általuk megrendelt vízvizsgálatra alapozzák, amely szerint a vízminták vezetőképessége (a lerakó megnyitása előtt vett mintákéhoz képest) jelentősen megnőtt, amit a hulladékból kioldódó nehézfémsók okozhatnak. Gyanújuk szerint a lerakón korábban előfordult tűzesetekben a szigetelőfólia megsérült, s így juthatott ki a szennyezett víz a közeli forrásba, illetve a talajba.
Köles Krisztián, a hulladékkezelő rendszer projektmenedzsere mindezt cáfolja. Szerinte 2004-ben valóban előfordult két tűzeset, de az üzemeltetők minden esetben megkeresték a tűz gócát, és a ma is rendelkezésre álló fényképes dokumentáció, illetve számlák tanúsága szerint csak az egyes lerakómedencéket oldalirányban elválasztó gátfóliák sérültek, azokat pedig kijavították. A szakember szerint a lerakó figyelőkútjaiban határérték-túllépések nem fordultak elő, olyan szennyezésre, amely az összes kútban észlelhető és egyértelműen a lerakóból származik, még soha nem bukkantak. A vízminták vezetőképességét pedig akár a síkosságmentesítésre használt só is befolyásolhatja.
Köles Krisztián szerint a lerakóval szembeni elutasító hangulat leginkább a tájékozatlanságból fakad, a közvélemény nincs tisztában például a többszörös szigetelés és az állandó monitoring jelentőségével. Az ügyben lapunk által megkeresett Hulladék Munkaszövetség (Humusz) szakértői viszont úgy nyilatkoztak: számos beruházás példája bizonyítja, hogy nincs tökéletes hulladéklerakó, és emiatt a civilek ellenérzései mindig új tápot kapnak. A tervezési és kivitelezési hibák valóban gyakoriak: egy nemrég, szintén EU-pénzen épült depó alól kifelejtették a szigetelőfóliát, a szóban forgó nógrádmarcali lerakó egyik figyelőkútját pedig olyan magasra telepítették, hogy egyáltalán nincs benne talajvíz, így a monitorozásra nem is alkalmas (az is igaz ugyanakkor, hogy a környezetvédelmi engedély csak három kutat ír elő).
Tanulságot egyelőre nehéz megfogalmazni, ám a Humusz szerint akad levonható konzekvencia: az erőltetett ütemű lerakóépítés mellett (vagy helyett) a hulladéktermelés csökkentését kellene inkább ösztönözni, mert nem a lerakás az optimális megoldás.
