A film főszereplője egy kopaszra nyírt, dúsan tetovált fiatal férfi, Sziva Balázs, a Romantikus Erőszak együttes énekese. Speciel az ilyen formációkat régebben szkinhed zenekaroknak nevezték, mostanság a "nemzeti rock" kifejezés dívik, így mégiscsak szalonképesebb. (Ezek szerint lennie kell "nemzetietlen rocknak" is: ha elég sokáig élünk, biztosan megtudjuk, milyen az.)

A kezdő képsorok után - hősünk egy tetoválószalonban kalauzol végig a testén megörökített ősmagyar legendáriumon - koncertekre, klubokba, erdélyi portyára, Trianon-tüntetésre látogatunk. Az énekes visszafogottan, választékosan és megfontoltan beszél. Egyetlen bakit követ el: panaszolni kezdi, hogy együttesével csak a "nemzeti radikális" média foglalkozik, a "normális" sajtó agyonhallgatja... Aztán gyorsan javít.

A Romantikus Erőszak frontemberén kívül a szélsőjobbos szubkultúra más arcai is feltűnnek. Nem feltétlenül kigyúrt, borotvált fejű férfiakra kell gondolni. Az egyik primitíven zsidózó szereplő történetesen nőnemű, hosszú szőke haja a legkevésbé sem akadályozza abban, hogy iszonytató butaságokat hordjon össze. Találkozhatunk egy átlagos külsejű, testes fradistával is, aki szentül hiszi, hogy a Csapat és a Haza sorsa végérvényesen összefonódott, ha rosszul megy az egyiknek, akkor rosszul megy a másiknak is. (És nézzük meg, hol van most a Fradi. Na, ugye. A másodosztályban.)

Magyarországnak nem anynyira, de a stábnak óriási szerencséje volt. A vetítés utáni beszélgetésen Kriza Bori rendező elmondta, hogy a forgatás 2005 decemberétől 2006 novemberéig tartott, sikerült elkapni a kormányellenes zavargásokat. Utólag különösen értékessé válnak azok a felvételek, amelyeken az utcai harcos Budaházy György vagy a 64 vármegyés Toroczkai László nyilatkozik - még a köztévé vérgőzös ostroma előtt.

Elvileg természetes, némelyik exhibicionista pályatárs produkcióját látva mégis említést érdemel, hogy a Dübörög... készítői komolyan vették munkájukat. Nem úsztak be minduntalan a képbe, igyekeztek a háttérben maradni. A filmet arra használták, amire való: a téma, jelesül a zenével vegyített szélsőjobb bemutatására.

Kár, hogy a bemutatásból helyenként szimpla rácsodálkozás lett. A filmkészítők nem törekedtek rá, hogy akár a legcsekélyebb szellemi erőfeszítésre késztessék a nyilatkozókat. Úgy gondolhatták: a tomboló bőrfejűek és a Szabadság téren lángoló autók látványa kommentár nélkül is eléggé kifejező. Némileg több kérdés azért nem ártott volna. Kísérlet sincs, hogy megtudhassuk, miért kellett "úgy, de úgy" megverni az Amnesty International elnökét, vagy hogy milyen történelmi ismeretekre alapozza a kedves nyilatkozó azt a kijelentését, hogy keresztények képtelenek lennének idegen területeket gyilkolászással elfoglalni. A kérdéseket hiányolta Kovács András szociológus is, aki ezt leszámítva dicsérte a filmet. Volt miért: képet kaptunk egy sokak által egyáltalán nem, vagy csak felületesen ismert világról, meg arról, mi a fene lehet vonzó egy szélsőjobbos társaságban. Először is a közösséghez való tartozás élménye, amely mifelénk tartós hiánycikknek számít. A szociológus megfogalmazása szerint egy magára hagyott, orientálatlan, bajban lévő generáció tagjai verődnek össze. Nézeteik sajátos gondolati mixet alkotnak, amelyben ősbalos elemek keverednek nemzeti tudattal, szofisztikálatlan antiszemitizmussal és forradalmi mitológiával. (Meg - tegyük hozzá - az erőszak kultuszával.)

A szociológus nem vállalkozott annak eldöntésére, hogy mindez mennyire veszélyes. Tény, hogy Magyarországon elég széles rétegek vannak, amelyek képtelenek választ találni problémáikra: a szélsőjobb pedig zavaros, de könnyen megtanulható nyelvet használ.