A rendszerváltozás hajnalán, amikor aki tudott, az vállalkozott, a többi meg tönkrement, a világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy ha vannak jó nagy, üres gyárépületek, a belőlük kimúlt üzemeknek pedig mázsaszám hosszú évtizedeken át megőrzendő irataik, akkor remek ötlet a kettő összegyúrása. Megalakultak hát az irattározásra vállalkozó cégek, egy összegben megkapták majdani, sokéves vagy évtizedes munkájuk ellenértékét, cserébe pedig ígértek mindent, amit a megrendelő hallani akart: hogy megfelelő körülmények közt tárolják a dokumentumokat, megőrzik őket a törvényes selejtezési határidőig, s amikor letelik a sok év, levéltárba juttatják, amiről a törvény ekként rendelkezik. Csak ne lettek volna annyira jó jósok a levéltárosok: a pénz utánpótlása megszűnt, a papír meg csak foglalta a helyet - a drága telket, ahol akárha méregdrága lakások is épülhetnének. Hát így került egy Pest környéki marhaistálló ganéval átitatott, széljárta sarkába több tucat megszűnt vállalat megannyi, gyakran "nem selejtezhető" jelzéssel ellátott, vagy épp a legszemélyesebb adatokat tartalmazó iratanyaga.

Amit a szakemberek sejtettek, az a törvényhozónak viszont eszébe se jutott. Így aztán az irattározó vállalkozások a mindenkori tulajdonos érdeke szerint egyszerűen átruházhatók, megszüntethetők, ellenőrzésükre pedig csak névlegesen van lehetőség. Gondoljanak bele: a jelenleg marhaistállóban raktározó céget legfeljebb ötvenezer forintos bírsággal lehetne sújtani a maradandó iratok megkárosítása címén. Amiből az is következik, hogy az állam most két dolgot tehet. Az egyik, hogy gőzerővel fejleszti az illetékes levéltárakat, sok ezer folyóméteres raktárkapacitást teremt, archiváriusok százait képzi ki és veszi állományba, és megmenti, ami menthető. Ez persze, tudjuk mindnyájan, nem megy. Marad tehát a másik megoldás: imádkozni, hogy a talpon maradt vállalkozások rendesen végezzék a dolgukat, és évtizedek múlva, amikor a szabályok szerint a fontos dokumentumoknak be kell kerülniük a levéltárakba, meglegyen minden, amiből feltárható lesz a múlt. Elvégre a tét nem kevesebb: képesek leszünk-e arra, amire elődeink, akik például a Helytartótanács 124 évének esztendőnként negyvenezer iratát hagyták ránk, így teremtve számunkra lehetőséget, hogy képet alkossunk az újkori magyar történelemről, a polgárosodó Magyarországról.

A helyzet azonban az, hogy az állam egyelőre az imádkozásnál is kevesebbet tesz. Előrelátásnak legalábbis nehéz lenne nevezni, hogy az új kormányzati negyed tervezésekor az illetékes önkormányzati tárca fölvetette: az irattárakban felgyűlt, sok ezer folyóméternyi iratot a költözéskor a minisztériumok bízzák iratkezelő magánvállalkozások gondjaira. Az ötlet persze logikusan fakad a kormány (és elődei) eddigi tetteiből - érdemes ideidézni a kormányülések jegyzőkönyvezésének hagyományos elmaradását vagy azt, hogy mindmáig nincs terv az elektronikus formában keletkező dokumentumok megőrzésére -, de egy biztos: az elmúlt tizenöt év tapasztalatai fényében legalábbis gondatlanságnak tűnik. A börzsönybeli marhaistállónál intőbb jel felbukkanását talán nem kellene megvárni.