“A polgárok csalódtak a hatalomban”
- Történész, a középkor specialistája. Ez a vizsgált tárgytól való távolságtartást követel meg. Ugyanakkor politikus: ez pedig teljes alámerülést. Hogyan tudja összeegyeztetni a kettőt?
- Igaz, hogy a történésznek bizonyos értelemben hátraarcot kell vennie, a középkor esetében pedig igen nagy hátraarcot. Ugyanakkor ez a témaválasztás annak idején ideológiai felmentést is adott nekem az adott kor Lengyelországában. Másfelől az az érzés alakult ki bennem, hogy az értelmiségi nem maradhat néma, hanem elkötelezettnek kell lennie. Ezért nagy kalandként vállaltam a politikát. Mind a mai napig történészként határozom meg magamat. Kérdés, segítségemre van-e ez a politikában? Vagy ellenkezőleg: csökkentené a cselekvés lehetőségét? Kétségtelen, hogy a történészi mivolt jelent egyfajta hozzáadott értéket, hiszen például a napi politikában is ciklusokban, választások közötti periódusokban gondolkodunk. Nem örülök neki, hogy rákényszerültem a politikára, de megelégedéssel tölt el, hogy legalább részt veszek a történelem alakításában.
- Az egykori Szolidaritás vezető alakjaként hogyan látja a mai Lengyelországot a Kaczynski-fivérek választási bukása után?
- A Szolidaritás mozgalom eszméje nagy alapító eszme. A lengyeleknek ekkor nem csak cselekedni, de gondolkodni is bátorságuk volt. Ritka tiszta mozgalom volt ez, a kivételes pillanatok egyike. Az ilyen pillanatok között a politika mindennapi rutinja zajlik. Az utóbbi két év keserűséggel töltött el. A kormányt demokratikusan választották meg, de nemcsak az európai normáknak nem tudott megfelelni, de a Szolidaritás hagyományainak sem. A koalíció a gyűlölet, a konfliktus elterjesztésében látta sikerének garanciáját. Remélem, hogy az új kabinet – amelyet távolságtartással, kívülállóként szemlélek – visszavezeti országunkat a normalitás világába.
- Úgy tűnik, a lengyel politikában most nem is annyira a jobb-, és a baloldal, mint a regresszív, hátrahúzó, és a modernista, előre tekintő erők között húzódik a fő választóvonal. Egyetért ezzel?
- A lengyel politikai helyzet paradoxona, hogy két, magát jobboldaliként meghatározó párt uralja a terepet. A baloldal meggyengült, a centrum eltunőben van. Az egyik vezető párt nemzetiként és szociálisként, a másik pedig liberálisként és konzervatívként határozza meg magát. Az előbbi két szélsoséges pártot, egy szélsojobboldalit, illetve egy végletesen populistát és opportunistát vonzott magával. A Polgári Platform (PO) ezzel szemben konzervatívnak és liberálisnak mondja magát, noha a liberális szónak nem éppen a legjobb csengése a mai Lengyelországban. Donald Tusk, az új kormányfő kerüli is a liberális szót. De azért a piacról, az egyéni és polgári szabadságjogokról beszélnek. Európában ritkaság, hogy az EU-, illetve a külpolitika, amely rendszerint csak a választási kampányok margóján szerepel, nálunk most előtérbe került. Ennek az az oka, hogy a PiS, a Kaczynski-féle párt annyira összerúgta a port nemcsak az EU-val, de szomszédainkkal is, hogy a politikai elitnek az Európához való viszonya már a közvéleménynek a kutatásokban mért álláspontjával is szemben haladt, nevezetesen jóval negatívabb színben tüntette fel az Európai Uniót. Minden barátunkkal, szomszédunkkal ellentétbe kerültünk. Oroszország esetében még igaz, hogy agresszívan viszonyult országunkhoz, de a németeknek köszönhetjük – más, új tagállamokkal egyetemben -, hogy egyáltalán itt lehetünk az EU-ban. A lengyel-német megbékélés a nagy történelmi kiegyezések egyike. Jelzésértékűek Tusk első külföldi útjai, amelyek Vilniusba, Berlinbe és Brüsszelbe vezetnek.
- Keserűségről beszélt hazája kapcsán. De a többi visegrádi országban, a cseheknél, a szlovákoknál, a magyaroknál is a frusztráció jeleit látjuk – tizenhét évvel a várva várt rendszerváltások után.
- A polgárok csalódtak a hatalomban. Szinte mindenütt gondok vannak a politikai rendszerrel, az emberek nem érzik úgy, hogy részt vesznek a döntések meghozatalában. Nagy a populista kísértés, a demagógia, a propaganda, amely a múlt és a jelen traumáira apellál. Nézze, a gazdasági átalakítást gyorsan végre lehet hajtani. Ám a demokratikus politikai kultúra meghonosítása csak úgy jön létre, ahogy a nagy társadalomkutató, Ralf Dahrendorf mondja: ahogy az angol gyep. Vagyis nem kell mást tenni, mint kétszáz évig öntözgetni. Nálunk még hiányzik ez a kétszáz év.
- Országaink három és fél éve tagjai az Európai Uniónak. Milyen helyzetképet adna az EU-ról? Alkotmánya ugyan nem lesz, de lisszaboni szerződése és Alapjogi Chartája igen – utóbbi persze épp Lengyelország és Nagy-Britannia kivételével…
- Úgy vélem, a lisszaboni szerződés, amelyet december 13-án írnak alá, visszalépést jelent ugyan az alkotmányszerződéshez képest, de alapvető elemeit azért megőrzi. Az nem igaz, hogy egyszerűsített szerződés lenne, valójában sokkal nehezebben olvasható. A dolog lényege, hogy Európának most már ki kellett lábalnia a tespedtségből, amelybe a francia és a holland népszavazások után került. Sok múlik azon, hogyan kommunikálják ezt. Az EU jelenlegi gyengesége nem gazdasági természetű, hanem politikai. Ahogyan Henry Kissinger annak idején megfogalmazta: kit kell tárcsáznia, ha Európát akarja hívni? Az európai polgár fogalmának nem szabad többé pusztán retorikai fordulatnak lennie, ahogy a római polgár, a civis romanus fogalmának is a jogok és a kötelezettségek mozzanatai adtak értelmet. Európa rendelkezik a potenciállal, gondoljunk a négy uniós alapszabadságra vagy az Erasmus-hallgatók kétmilliós seregére. Egymillió aláírást összegyűjtve az európai polgárok közvetlenül is hallathatják majd a hangjukat – ez az internet korában nem is akkora kihívás. Kihívást jelent viszont a globalizáció, s annak a megteremtése, amit a német filozófus, Jürgen Habermas közös európai térnek nevez.
(Brüsszeli tudósítónktól)
