Magyarországon több mint háromszázezer ember horgászik, ennyien fizetnek nem keveset azért, hogy néhány halat kifoghassanak, de inkább talán csak azért, hogy néhány órát tölthessenek a természetesre legalább kicsit hasonlító környezetben. Az élővizek környékén még találni ilyet, bár sokan tesznek azért, hogy változzon a helyzet: az örökké a dunai vízi út fontosságát szajkózó uszálylobbisták szeretnék teherhajópályává változtatni a Dunát, a betonfetisiszták újabb tiszai duzzasztókat szeretnének, hiába csúfos kudarc eddig mindkettő. A halban (és vízimadárban) bő természetes vizek horgász- és ökoturisztikai célpontok, ekképpen a környékbeli lakosok legfontosabb bevételi forrásai lehetnének. Lehetnének, mondom, mert az utóbbi évek szomorú tapasztalatai - Doros Judit riportja e szomorú tapasztalatok közül villant meg néhányat - azt mutatják, hogy ezekkel az erőforrásokkal egy-egy térség, egy-egy közösség, az ország nem tud élni. Átgondolt, okos, jövedelmező gazdálkodás helyett rablógazdálkodás folyik. Az állam, a hatóság, egymás átverése. Mint annyi más területen. A brutális eszközökkel halakat gyilkoló rapsicok mögött ott van minden, ami reménytelennek tartott közügyeink mögött lenni szokott: tisztázatlan viszonyok, hűbéres struktúrák, korrupció, szándékos tehetetlenség. Azok az orv- és kevésbé orvhalászok, akik néhány mázsa halat ellopnak, nem annyival károsítják meg a közösséget, amennyi az illegálisan kifogott halak ára, hanem jóval többel. A lerabolt, gyönge halállományú vizekre kevesebb horgászturista érkezik, bezárhatnak a horgászboltok, a panziók, a kisközértek, a csónakkölcsönzők. Nagyjából ez a folyamat kezdődött el a Tisza-tónál, amely vízügyes melléktermékből valódi halparadicsom lett néhény évre, de a rablógazdálkodás, a víz gazdájának (amely egyébként a Magyar Országos Horgász Szövetség) tehetetlensége miatt egyre rosszabb állapotba került. Érdekes, hogy minálunk pocsékabb gazdasági helyzetű országokban is képesek voltak fölismerni ezt a logikát: a magyar mércével is mélyszegénységben élő bosnyák nem halássza le a patakból a pisztrángot és a pért, mert tudja, hogy talán egy-két eurót kaphatna a halakért, de ha jön a német/ holland/belga (sőt: magyar) horgászturista, arról több száz eurót is le lehet gombolni. Minálunk meg folyik az értelmetlen rablógazdálkodás: a közös vagyonnak tekintett vizekből mindenki annyit lop, amennyit bír. Tisztakezű játékos ebben a játszmában nincsen. Doros Judit riportjában egy halász arról panaszkodik, hogy neki sokkal inkább meg van kötve a keze, mint a rapsicoknak. Ennél árulkodóbb mondatot nehéz elképzelni. A halász is olyan lehetőségeket szeretne, mint amilyen lehetőségei a rapsicnak vannak. Ráadásul a lehetőségei nagyon hasonlóak. Amikor az ember kilométereken át levarsázott partszakaszokat lát, amikor piacon találkozik ceruzányi, konyhailag értelmezhetetlen méretű menyhalakkal, konyhailag szintén értelmezhetetlen, de legalább nem méreten aluli, sőt hatalmas, nyolckilós süllővel, amikor azt látja, hogy mentőhalászat címén jó négyméteres vízből villanyozzák a harcsát, akkor a fejében megfordul, hogy a drága terepjárókon és szupermotorcsónakokon száguldozó, érvényes horgászengedéllyel rendelkező fantomok rabolják-e le a vizeket, vagy tán valaki más? Amikor a halászati kft.-k arról panaszkodnak, hogy nem tudják megvédeni a vizeiket, akkor vagy sunnyognak, vagy beismerik, hogy rossz gazdái a víznek. A legszebb illusztráció a Balaton, amely a jelentős szakértelmet fölvonultató Balatoni Halászati Zrt. kezelésében ment tönkre teljesen. Pedig a balatoni hal, elsősorban a fogas olyan gasztronómiai kuriózum lehetne, amelyre komoly turizmust, kisebb iparágat lehetne építeni. Ugyanígy a Tiszán a mutatóba is alig maradt, a piacokon lénai tokkal helyettesített kecsegére. A Tisza-tó példája azt mutatja, hogy nem jobb gazdája a víznek az országos horgászszövetség sem. A monoton csökkenő halállomány mellett nyomát sem látni annak, miképpen képzeli el a Mohosz a Tisza-tó jövőjét. Persze, mit várjon az ember egy olyan szervezettől, amelynek a hivatalos újságjában évek óta halászeszközöket (!) reklámoznak. Kevés pozitív példát is találni: az utóbbi években újjáéledt a horgászkezelésbe került (ez egyet jelent azzal, hogy a halászat megszűnt a vízen) szikrai Holt-Tisza, a szomszédos tiszaalpári Holt-Tisza, patakokat vesznek kezelésbe kisebb közösségek Vasban, pisztrángot telepítenek, gyönyörű környezetet alakítanak ki. (A Tiszán meg még az sem jut eszébe senkinek, hogy a kiskörei duzzasztónál tonnaszám összegyűlő úszó szemetet, petpalackot, nejlonzacskót valahogy kiszedjék. Leúsztatják inkább szépen. Szegednél egy-egy bedőlt fa mögött kisebb szeméttelep keletkezik.) A jelenlegi rendszer nemcsak eltűri, hanem bátorítja a rablógazdálkodást. Mert, mondjuk ki, a tiszai (dunai, balatoni - bár ott már nincs) élővízi halászat jelen formájában: rablógazdálkodás. A több százszor megnyomorított, tönkretett folyó maradék erőforrásait használja ki. Az ilyen nagy ökológiai rendszerek életereje megdöbbentő: az utóbbi évek árvizei fantasztikus mennyiségű halivadékkal rakták tele az ártéri holtágakat, kubikokat és persze magát a folyót. Ha egyetlen árvíz ilyen ökológiai robbanást okozott, akkor mi lehetett a szabályozás előtt, amikor minden évben hónapokra kiszaladt a víz az árterekre? Ilyenkor válik világossá, hogy nem túloznak azok a XVIII. századi leírások, amelyek szerint a Tisza vize halszagú volt, és nem lehetett úgy vödröt meríteni bele, hogy a vödörben ne legyen hal. És bármennyire hihetetlennek hangzik, az elmúlt évtizedek pusztítását még mindig helyre lehetne hozni. Czigler László biológus egy hónapja itt, a Népszabadságban közölt cikket a fokgazdálkodás mellett érvelve. A fokgazdálkodást évszázadokon át művelték a Tisza mentén: a legendás halbőséget kihasználó, de a halszaporulatot mindig biztosító, tehát fenntartható gazdálkodástípus volt. Az elszikesedett, alig használható (vagy csak agrártámogatás igénylésére használható) Tisza menti földeken, ugarokon, hobbikertesített ártereken ma is ki lehetne alakítani a fokgazdálkodáshoz hasonló rendszereket, amelyek nagyszerű megélhetést jelentenének halászoknak, a halban gazdag Tisza pedig vonzaná az öko- és horgászturistákat, amiből a folyó menti, többségükben halmozottan hátrányos helyzetű települések élhetnének sokkal jobban. De nincsenek illúzióim, biztos vagyok benne, hogy a dolgok a jellegzetes magyar logika mentén folytatódnak: a rablógazdálkodás kevesebb erőfeszítésbe kerül, agy sem kell hozzá. Az meg kit érdekel, hogy egy-két év múlva beledöglik mindenki.