A halál menyasszonya
Látom, hogy jó, látom, hogy szép, és még eredeti is, legalábbis ami a befejezését illeti. Látom, hogy profi módon vezették föl az Opera Elektra előadását interjúk és cikkek, és pirosba öltöztették a ház főbejáratát, és megtörtént az, amiben már nem is reménykedtünk: nemzetközi sztárok, és nem vendégként, egy estére beállónak, hanem itt próbálnak, és a premier szereposztását adják. Reflektorok, gálaközönség, minden olyan, mint egy európai főváros operaházában és környékén lenni szokott, így aztán készséggel elismerem, hogy bennem van a hiba, de nem érzek semmit.
Majdnem semmit. Mert Bátori Éva Chrysotemisét nézve azért repes kicsit a szív, én ezt az operajátszást szeretem, ezt a teljes feloldódást a szerepben, a tökéletes odaadást. Agnes Baltsa akármilyen nagy énekes, nem Klytaemnestrában oldódik fel, hanem a baltsaságban, az is nagy szerep. Majdnem behelyettesíthető a kettő, saját a frizura, és lehetne a sajátja a ruha és a bundapalást, az ember előredől a székén, mikor Baltsa színre lép, de aztán oldódik a feszültség, pedig nem kellene.
Nadine Secunde a címszereplő, ő a szólamban oldódik föl, ami érthető, másfél órán keresztül szakadatlanul, hangosan, magasan, erővel ott kell lenni, Richard Strauss kegyetlen, hiába mondják, hogy nem olyan szörnyen nehéz, mint amilyennek tűnik, szinte biztos vagyok, hogy de, sőt, még annál is nehezebb. Mert a zenekar hangos, nem mindig szép, ahogy húzzák, de ott vannak, Kovács János vezényletével tartják a szerző által nekik szánt kiemelt szerepet.
Jó előadás, nyilvánvalóan az, bár az első perctől olyan, mint ha valamelyik német színházban ülne az ember, neonfények, uszoda, törülközőbe öltöztetett énekesek. Kovalik Balázs néha belegondol Straussba, néha továbbgondolja. Amikor belegondol, amikor azt mutatja, ami benne van a zenében, és a testvérek, Orestes és Elektra szerelmesen ölelik át egymást, akkor az a kérdés, hogy vajon mindent ki kell-e mondani. Amikor továbbgondol, és a bérgyilkosnak öltözött Orestesről (Perencz Béla abszolút biztos vokális alakítása) kiderül, hogy valóban bűnöző, aki nem elégszik meg a megtorlással, hanem Aegistus és Klytaemnestra után küldi Elektrát és valószínűleg Chrysotemist is, az már az új századfordulós kiábrándulás, a Strauss-féle belső hisztériaokok megmutatása helyett bólintás: minden okunk megvan a paranoiára. Senki nem a rendre törekszik, senki nem az igazságos világot akarja visszaállítani, csak a hatalmat veszik át az új rablók.
De más látni és más átélni, más az, amikor az előadás, a zene, az énekesek visznek, rángatnak, szorítanak, és nem engednek. Nincs annyi okosság a rendezésben, hogy erről könynyű szívvel mondjunk le.
