A karikatúra hagyománya még azokat a békeidőket eleveníti fel, amikor még az írók lehettek a sztárok, amikor az ő vonásaikat illett elnagyolni, miközben a némiképp lenézett grafikát is fel lehetett emelni így a magasművészet csúcsaira. Persze siránkozhatnánk most, hogy ma talán Majkát vagy Kelemen Annát érné meg megrajzolni, és hogy az írók vonásai mintha egyre jobban halványulnának a korral szemben, de Sajdik rajzait nézve minden eszünkbe jut, csak a szomorúság nem. Vagy időnként az is, hiszen a humor néha tud megejtően bánatos is lenni. Sajdik rajzán Rejtő Jenőt az általa megálmodott légiósok védik meg méteres pofonokkal a szuronyos katonák ellen, de a munkaszolgálat réme is ott lopakodik a szellemesség mögött.

- Merészen keveri a valóságot a csodával, a tükörből ismert arcot azzal az arccal, amit csak ő ismer - emelte ki méltatásában Csukás István író. Sajdik mesél, és közben varázsol, ha nincs a keze ügyében ecset vagy ceruza, akkor az ujjával, műfajokat von össze, és egy-egy poén kedvéért kilép a keretből, hogy ott folytassa, ahol mások már rég abbahagynák. - Szelíd gunyorossággal mutatja, hogy ilyenek vagyunk - magyarázza Csukás -: mert lehet, hogy nem vagyunk szépek, de mindannyiunkban van valami érdekes.

Ha nincs, akkor az ábrázolás módja teszi azzá. Sajdik apró tárgyakat ragaszt a képkeretre: egy kis fricskát, valamit, amitől az idő kereke is kibillenne. Ady alatt egy penicillinfiola, amely vélhetően megmentette volna az életét, Puskin arca fölött egy golyó ütötte nyom, Agatha Christie hatalmas kulcslyukon les át a szemlélőre, Mikes Kelemen palackpostán küldi el a grófnőnek talán utolsó levelét. Lázár Ervin kissé csalódottan szemléli, hogy most sem sikerült megszerkesztenie a négyszögletű kerek erdőt, miközben Edgar Allan Poe-t Gombóc Artúrhoz hasonló hollók bámulják a képkereten ülve.

- Néha csapdahelyzetbe kerültem, mert hiába volt ötletem, ha nem volt arcom hozzá - meséli Sajdik. Hiába talált ki tüneményes sci-fi alakokat Szatmári Sándor némiképp elfeledett utópista regényeihez, ha az író fotográfiáját nem találta meg. A már ismert könyvillusztrációkhoz (ezekből is látható a kiállításon) így is két hónap alatt készítette el a portrék zömét. Örkényt, aki az óralapra sandítva méri ki egyperceseit, Kosztolányit, aki színes tintásüvegek között válogat álmodozva.

- Ezek Európa-szintű rajzok, ezért sem értem, hogy miért zsúfolták össze őket egy ilyen kis szobába. Ha ilyen fontos volt a múzeumnak, akkor miért nem vártak még egy kicsit, amíg a kiállításhoz méltó hely fel nem szabadul? - értetlenkedett Tettamanti Béla grafikus. A pöttömnyi szobában valóban egymás mellé tapadva állnak a kis és nagyobb képek. De nem panaszkodnak. Miért is tennék? Ők már amúgy is túllógtak a nekik engedélyezett (kép)kereten.

Volt idő, amikor az írók voltak a sztárok