Abban egyetérthetünk Bokros Lajossal, hogy a politika dolga a közjó szolgálata, Magyarország felemelkedésének elősegítése. Azonos az álláspontunk Magyarország szövetségi rendszerét illetően is - de számunkra elfogadhatatlan az az álláspont, mely szerint "az EU egy magasabb rendű civilizációs keret, amelynek meg kell védenie bennünket saját hibáinktól is". Miért gondolja a magyar balliberális értelmiség fontos alakja, hogy nekünk Moszkva után Brüsszel reguláira van szükségünk a civilizáció kellő fokának elérésére? Miből gondolja, hogy a magyar közigazgatási és politikai elit figyelmen kívül hagyja az Európai Unió közös szabályrendszerét, és nem képes az ország érdekeinek a szolgálatára?

Azt állítja, hogy "a külföldi stratégiai befektetők uralma magasabb rendű kultúrát honosít meg". Ha egy osztrák, olasz, portugál vagy éppen egy cseh vagy lengyel vállalat uralma alatt áll egy magyar vállalat, akkor az tényleg jótékonyan hat Magyarország civilizációs fejlődésére? Hogyan kell ezt elképzelni? Szerinte fontos az EU kényszere és a stratégiai befektetők uralma, mert ők az erkölcsi normákat betartják. Hm. Akkor mit gondoljunk pl. a Lockheed vagy a Siemens fél világra, a Grippen fél Európára kiterjedő botrányairól?

A hazai médiában a törvényről leggyakrabban az illetékes EU-biztos szóvivőjének minden konkrét kifogást nélkülöző álláspontja jelent meg: "Ha a törvény az EU-jogba ütközik, eljárást indítanak Magyarország ellen." Ennél kevesebbet képtelenség mondani, hiszen ez a dolguk! Sőt állunk elébe a vizsgálatoknak: legalább kiderül, kinek van igaza.

Magyarország betartja az uniós előírásokat. Az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium honlapján augusztus vége óta olvasható a törvényjavaslat, ezt Brüsszelben is olvashatták. Az új törvény mindöszsze annyit változtatott a hazai szabályozáson, hogy a jogi környezetet felvásárlásbarát helyett semlegessé tette. A kiemelt vállalatokra vonatkozó külön rendelkezések, összesen három bekezdés, közgyűlési, tulajdonosi döntést írnak elő két olyan kérdésben, amelyekben eddig a menedzsment is dönthetett. Átemelte a magyar jogrendbe az osztrák szabályozásnak a vezetők visszahívására vonatkozó rendelkezését. Mi ebben a tőkeriasztó, mi csorbítja a tulajdonosi érdekeket?

A tőzsde egykori elnökének nem tűnt fel, hogy az elmúlt egy évtizedben 37 társaságot vásároltak fel és vezettek ki a tőkepiacról a Budapesti Értéktőzsdén? És az, hogy a Molt olyan, döntően állami tulajdonban és állami befolyás alatt lévő vállalat akarja felvásárolni, amely nem felvásárolható? Abban igaza van Bokros Lajosnak, hogy "ha van erős nemzetközi verseny, az jótékonyan lekaszálja a hatékonytalan (sic!) vállalatokat". De ha nincs fair versenyhelyzet? Ha a jóval hatékonyabb Mol azért nem tud ajánlatot tenni az OMV-re, mert az a részvényesi struktúrája miatt nem vásárolható fel? Nyilván más is szívesen olvasná Bokros úr véleményét arról, hogy mit szól a világ egyik legnagyobb befektetési alapkezelője, a mindkét cégben részvényes Templeton elnök-igazgatójának kijelentéséhez: "az OMV-Mol-ügyletre való tekintettel az lenne a legjobb, ha az osztrák kormány eladná az OMV-ban fennálló 31,5 százalékos részesedését".

Az osztrák kormány érthető törekvése, hogy Bécset (meglévő helyzeti előnyét megerősítve) a régió üzleti és pénzügyi központjává tegye. Ennek érdekében, Európában szokatlan módon, a magyar kormány előzetes értesítése nélkül, agresszíven fellépve megpróbálta a legnagyobb magyar vállalatot az osztrák állam érdekkörébe vonni. Európában az érzékeny üzleti szektorokban létrejövő, határokon átnyúló tranzakciókat mindig megelőzi az érintett kormányokkal való egyeztetés. Így volt ez akkor is, amikor a Mol a szlovák Slovnaftban tulajdont szerzett, vagy a magyar kormány francia és német állami és önkormányzati tulajdonban lévő vállalatoknak adott el energetikai vállalatokat. Lehet, hogy vannak, akik szerint nincs nagy különbség aközött, hogy kopogtatunk és beengednek, vagy bársonyosan berúgjuk az ajtót (Tóth Levente: Tanksapka, Népszabadság, október 10.). Szerintünk van. Ha az államra rúgják rá az ajtót, az minősített eset lehet. Elképzelhető ugyanis olyan OMV-részvényes, aki amiatt aggódik, hogy sikeres vételi ajánlat esetén az állam olyan EU-konform eszközt talál, amely más befektetők sérelme nélkül is alkalmas arra, hogy az ajtót berúgó magától menjen el. Volt már erre példa.

1994 végén a Mol és a többi nagyvállalat privatizációjának előkészítésekor heves vita folyt a háttérben a privatizáció módjáról. A balliberális elit már akkor is stratégiai befektetőt keresett minden magyar állami vállalat privatizációjához, és annak minősített minden külföldi vevőt, függetlenül attól, hogy állami vagy magánvállalat volt. Végül kormánypárti képviselők kezdeményezésére az ellenzéki szakpolitikusok egyetértésével tőzsdei privatizációra került sor azon három nagyvállalat esetében, ahol Magyarországon jelentős szakmai kultúra volt (Mol, Richter), vagy a piaci pozíció lehetővé tette ezt (OTP). A Mol esetében a Közlönyben kihirdetett kormányhatározatot megváltoztatva sikerült elérni a tőzsdei privatizációt. Pedig akkor még nem létezett a Bokros úr szerint a politikát a magánérdekek "járszalagjára" helyező "oligarchia". Ellenben a parlamenti képviselők nagy része azt gondolta, hogy nem vagyunk sem tehetségtelenebbek, sem kevésbé szorgalmasak, mint az olaszok, a hollandok vagy esetleg az osztrákok. Csak a történelmi megszakítottság és a megkésettség miatt nálunk még nem jöhettek létre olyan vállalatok, mint az ENI vagy az ABN AMRO, netán a Royal Dutch Shell. De volt esély arra, hogy tőzsdei privatizációval legalább ez a három magyar nagyvállalat "regionális kismultivá" nője ki magát. Szempont volt az is, hogy akkor még arról álmodhattunk: Budapest a térség egyik pénzügyi és szolgáltatási centruma lesz, ahhoz pedig nélkülözhetetlen a tőzsde és a tőzsde likviditását biztosító jelentős vállalatok.

Az első tőzsdei kibocsátás előtt sok más európai vállalathoz hasonlóan mindhárom társaság alapszabályába bekerült a szavazati jog gyakorlását korlátozó rendelkezés. Ez minden befektető számára világosan jelezte, hogy ezek a társaságok nem, vagy csak rendkívüli körülmények esetén vásárolhatóak fel. A szavazati jog korlátozását, melynek eltörlését jelölte meg közzétett fantomajánlatában egy nyilvános vételi ajánlat feltételeként az OMV, négy hete nyilvánította McCreevy belső piaci biztos úr az EP illetékes bizottságában az európai kultúra részének és az uniós joggal összeegyeztethetőnek. Akkor miért kellene a magyar jogrendből törvényi erővel eltörölni? Hogy könynyen felvásárolható, esetleg a tőzsdéről kivezethető legyen a Mol, az OTP és a Richter? És akkor mi lesz a Budapesti Értéktőzsdével? Minő véletlen, a BÉT-ben is osztrákok a legnagyobb tulajdonosok. Lehet, hogy az osztrák kormány a magánérdekek, esetleg a BÉT-ben tulajdonos osztrák bankok "járszalagjára" került az OMV akciójának támogatásával? Vagy ez magának az osztrák kormánynak az akciója? Esetleg az osztrák elitnek összetettebb elképzelése van Ausztria jövőjéről annál, mint hogy az autósnak mindegy, kitől veszi a benzint? Lehet, hogy a Mol-OMV-ügy nem pusztán ellátásbiztonsági kérdés?

Bokros Lajos mint a Világbank volt igazgatója pontosan tudja, milyen szerepük van a jövedelemtranszfereknek a világgazdaságban, mennyire nem mindegy, hol vannak a vállalatközpontok. Miért szeretné, hogy a Molt könnyebben fel lehessen vásárolni, mint az alapszabályukban szintén szavazatkorlátozó rendelkezést alkalmazó osztrák Verbundot, a francia Danone-t, a Totalt vagy a spanyol Repsolt?

Ha csak a konkrét ügyet nézzük, nyilvánvaló, hogy a Mol felvásárlását csak szigorú eszközértékesítési kötelezettséggel hagyná jóvá az EU. Ma a térségbeli verseny alapja a két rivalizáló társaságcsoport. Ha közös irányítás alá kerülnek, monopólium jön létre, amit fel kell darabolni. Bartenstein osztrák gazdasági miniszter adhat tanácsot a magyar kormánynak, de arra is adjon magyarázatot, miért döntött úgy az osztrák kormány, hogy az OMV közreműködésével befolyása alá vonja a legnagyobb magyar vállalatot. Az OMV hivatkozását a regionális konszolidációra és más versenytársakra legfeljebb kezdő piaci elemzők hiszik el. Az OMV Putyin elnök és Gusenbauer kancellár tárgyalása után indította meg az offenzívát. Ez mindenképp magyarázatra szorul. Az orosz-osztrák viszony különleges volta ugyanis közismert. A Molnak és Magyarországnak az orosz vállalatokkal, illetve Oroszországgal a Szovjetunió felbomlása óta is folyamatos, kiegyensúlyozott kapcsolata van a szénhidrogéniparban. Ha ez a kérdés e találkozón felmerült, meggyőződésünk, hogy nem az orosz fél kezdeményezte. De beszéljünk világosan. Az orosz olajvállalatok elsődleges érdeke az EU határain belül feldolgozókapacitáshoz jutni, és ez a törekvésük természetes. Ugyanakkor Oroszország részéről a magyar kormányok a Mol ügyében nem tapasztaltak agresszív vagy támadó fellépést. Az orosz-magyar kormányközi tárgyalásokon az oroszok érdeklődésére adott magyar választ, hogy a Molt a magyar kormány az 1995-ben hozott döntése értelmében független tőzsdei társaságként privatizálta, és a társaság e státusát Magyarország fenn kívánja tartani a jövőben is, tiszteletben tartották. Nyilván más a helyzet, ha egy EU-döntés értelmében az OMV tálcán kínálja a lehetőséget.

Nem szerencsés, ha Bokros Lajos az
EU-t valami tőlünk idegen hatalomként tünteti fel, mert az elidegeníti a választópolgárokat a közös Európától. Az EU döntéshozatalában egyenrangú félként vagyunk jelen, és a közös szabályokat nemcsak elfogadjuk, hanem be is tartjuk, és magunk is próbáljuk alakítani. Lehet az állítólagos magyar "oligarchákról" súlyos állításokat megfogalmazni, de csak megfelelő érvekkel. Ennek hiányában a hazai és külföldi sajtóban viszszatérően fanyalogni felesleges. Mert mi van akkor, ha a Mol vezetői megegyeznek az OMV-vel? Jó-e az Magyarországnak? A felvásárlások nemzetközi gyakorlata alapján a Mol vezetői biztosan nem járnának rosszul!

Lehet okunk az aggodalomra. Jobb lenne büszkének lenni a három regionális tőzsdei nagyvállalatunk eredményeire - és közös érdekünk bízni a sikeres folytatásban.

Kósa Lajosországgyűlési képviselő (Fidesz), Debrecen polgármestere

Miklós László 1994-1998 között országgyűlési képviselő (MSZP), jelenleg a Mol munkatársa (szerzői közreműködése magánvéleményét tükrözi)