A Nyilatkozat fenti cikkei és a Millenniumi Fejlesztési Célok (MFC) alapján a SW-hálózat - mint minden évben - a szociális biztonsághoz való jog egyetemessé tételét követeli az ez év októberében angolul és spanyolul közzétett jelentésében. Az SW teljes anyaga nyomatott formában közel 250 oldalas, míg a rövidített változat „csak” 36 oldalt tesz ki. Mindkét szöveg letölthető. A kiadvány komplett változata három fő fejezetre tagolódik: tematikus jelentésekre, különféle nemzetközi összehasonlító statisztikákra és országjelentésekre.

A 2007. évi jelentés egyik újdonsága, hogy Magyarország is országjelentéssel szerepel. Ezt a Social Watch magyar koalíciójának vezető szervezete az ATTAC Magyarország Egyesület (Benyik Mátyás, elnök) készítette. A magyar jelentés „A privatizáció a még megmaradt közszolgáltatásokat célozza meg” címet viseli. Bevezetőjében megállapítja, hogy „A nemzetközi pénzügyi intézmények által diktált [gazdaság]politika és a szocialista rendszerről a kapitalista gazdaságra történő átállás gyakorlatilag a szociálpolitika minden területét érintette.  A széleskörű privatizáció eredményként az ipar kétharmada külföldi tulajdonba került és „elkerülhetetlen reformok” címén   az állam által eddig biztosított  csekély számú közszolgáltatás magánosítása éppen most van folyamatban.”

A továbbiakban a magyar jelentés szövegét ismertetjük.

A szocialista rendszer bukása után a tőkés gazdaságra való átállás súlyos szociális következményekkel járt. Az átmenet kezdetén, a kilencvenes évek közepéig a GDP mintegy 20%-kal esett vissza, amely a reálbérek drasztikus csökkenésével és a munkanélküliség, valamint a szegénység drámai növekedésével párosult.  A GDP 1989. évi szintjét csak tíz évvel később érte el, miközben a reálbérek rendszerváltás előtti szintjét csupán  2002-re sikerült biztosítani. A foglalkoztatottak száma 5 millióról 3,8 millióra csökkent.  A szegénység fő okai a növekvő munkanélküliségben és munkahelyek megszűnésében rejlenek. A rendszerváltás növekvő egyenlőtlenségek mellett ment végbe, s a 10 milliós népesség mintegy 60 %-át hátrányosan érintette. A legnehezebb helyzetbe a képzetlenek, a sokgyermekesek és a kistelepülések lakói, a lakosság   kb. 7%-át kitevő romák kerültek.

Az UNDP által meghatározott szegénységi küszöb alapján (azoknak aránya, akiknek napi jövedelme vásárlőerő paritáson számolva  nem éri el a 4,3 USD-t ) 1991-ben a lakosság 11 %-a volt szegény. Ezt követően a gazdasági recesszió  során a ráta folyamatosan emelkedett és 1996-ban érte el csúcspontját (18%), majd jelentősen csökkenni kezdett. A kilencvenes évek végére a mutató 6%-ra esett vissza. A relatív szegénységi ráta azonban – vagyis azok aránya, akik a mediánjövedelem 60%-nál kevesebbet kapnak – folyamatosan emelkedett (1991: 11%, 1995:13%, 2004:13,9%).

A hazai szegénység kiterjedtségét (a valóságot) azonban egy másik, Ferge Zsuzsa által ajánlott mutató jobban érzékelteti. 2004-ben az EU-15 átlagos fogyasztási szintjének felét el nem érők aránya a magyar népességben 73%-ot tett ki, vagyis nyugati mércével a magyar lakosság majdnem háromnegyede szegénynek mondható.

A nemzetközi pénzügyi intézmények által az ún. „washingtoni konszenzus”-sal összhangban  diktált gazdaságpolitika és átalakulás a szociálpolitika minden területét érintette.  Más szavakkal kifejezve: erősödött az egyén felelőssége és csökkent az állam felelősségvállalása. Ezzel párhuzamosan gyengültek a munkajogok, növekedett a munkanélküliség, vagyis a munkavállalás biztonsága erősen megingott.

A lisszaboni stratégiával összhangban az EU szociális politikájának Nyitott Koordinációs Módszere a szegénység és a szociális kirekesztés elleni fellépésre épül és elvileg az egészségügyi és a nyugdíjrendszer fenntarthatóságának biztosítását célozza. A módszer részeként 2006-2008-as évekre szóló standardizált Magyar Stratégiai Jelentés az új kormány átfogó reformcsomagjának intézkedéseivel párhuzamosan készült. A reformok meghirdetett céljai:

• a makrogazdasági egyensúly helyreállítása
• az állam egész működését érintő reformfolyamat megvalósítása, beleértve a szociális közellátást is (egészségügy, nyugdíjrendszer, szociálpolitika, stb.)
• átfogó fejlesztési politika kidolgozása és végrehajtása.

A stratégiai jelentést 2006 végén a Konvergenciaprogrammal, az Új Magyarország Fejlesztési Tervvel és a Felülvizsgált Nemzeti Lisszaboni Akciótervvel együtt nyújtották át az Európai Bizottságnak.

Az „elkerülhetetlen reformok” hivatalos szlogenje

A privatizáció már a nyolcvanas évek elején elkezdődött. A „szocialista” Magyarországon duális gazdaság alakult ki, amely az állami szektort felölelő első gazdaságot és a háztartások összes jövedelmének 1988-ban közel egy negyedét kitevő magánszférát magában foglaló második gazdaságot jelentette. A „szocialista” állam a magánvállalkozások egy részét törvényesítette és még ösztönözte is.

Az 1988-ban elkezdődött  magánosítás egy újabb szakaszát „spontán” privatizációnak nevezzük, amelyet az állami tulajdon nem szabályozott magánkézbe adása  jellemez. E folyamat főszereplői az államgépezetben jó személyi kapcsolatokkal rendelkező menedzserek voltak és főleg nyugati partnerekkel „joint venture” létesítését jelentette. A spontán privatizáció a kilencvenes évek elején befejeződött, mivel a kormány felismerte, hogy a menedzserek jelentős megtakarítással rendelkeznek és ezért törvényileg lehetővé tették számukra a kivásárlásokat. 1993 elején a nagy állami vállalatok esetében lehetővé vált a dolgozók részvényszerzése is, bár a teljes tulajdonnak ez csak 10-15%-ára terjedt ki. A magánosítást központilag irányították és 1994.-ig meglehetősen gyors ütemben haladt.

A kilencvenes évek közepén a magyar privatizációs politika fiskális célzatú volt, s ezért előnyben részesítette az állami vállalatok külföldi befektetők részére történő közvetlen értékesítését. Ebben az időszakban került sor Közép és Kelet-Európa legnagyobb magánosítási üzleteire, beleértve a gáz- és az áramellátásét, valamint az erőművek eladását. Ennek a politikának eredményeképpen a közvetlen tőkebeáramlás 1990 óta mostanra összességében meghaladja a 62 milliárd eurót, amely egy főre számítva a térségben a legmagasabb érték. A külföldi tőke részesedése az iparban (főleg a multik tulajdonában) kétharmad.

A kilencvenes évek végére a privatizációs folyamat gyakorlatilag lezárult és csupán a közszolgáltatások egy része  (pl. az egészségügy, a tömegközlekedés, a postai szolgáltatások, az oktatás) maradtak állami kézben. Napjainkban éppen ezeket a közszolgáltatásokat magánosítják a hivatalos szlogen szerint az „elkerülhetetlen reformokra” hivatkozva.

A nyugdíjrendszer áthelyezése a társadalombiztosítás helyett a magánbefektetőkhöz

1998-tól kezdődően a nyugdíjrendszer két pilléren nyugodott. Az első a társadalombiztosítási nyugdíjrendszer, vagy más néven a felosztó-kirovó rendszer, amelyet  a munkáltatók és a dolgozók befizetéseiből  finanszíroznak. A másik pillér a tőkefedezeti rendszer, amely piaci alapú magán-nyugdíjalapokra épül. Az újonnan munkába állóknak azonnal a kötelező tőkefedezeti rendszerbe kell belépniük. Ezzel együtt az új munkába állók is tagjai a kötelező felosztó-kirovó rendszernek, mert a munkáltatójuk utánuk továbbra is oda fizeti a járulékot. A tőkefedezeti rendszerbe csupán a keresők közvetlen befizetéseinek egy része kerül, tehát a bruttó keresetből nyugdíj céljára levont 8,5 %-ból 8% kerül a tőkeszámlára, a többi a munkáltató befizetéseivel együtt a felosztó-kirovó rendszerbe kerül. A jelenlegi vegyes rendszer az összes biztosított 60%-át érinti. A magán nyugdíjalapok 2013-tól kezdik meg a szolgáltatásaik nyújtását, de a tőkefedezeti rendszer 2020-ig nem tekinthető „tipikus”-nak, mert a társadalombiztosítási alapú nyugdíjrendszer még sokáig érvényben marad.

Jelenleg a nyugdíjkorhatár férfiak esetében 62 év, nőknél 60 év. Ennek ellenére e korhatárok elérése előtti nyugdíjbavonulásnak számos eltérő formája létezik és kerül alkalmazásra. Ez tehát azt jelenti, hogy a tényleges nyugdíjbavonulás átlagosan lényegesen alacsonyabb korban történik. A felosztó-kirovó rendszerben kapott nyugdíj összege függ a nyugdíjba menetel előtti havi átlagfizetés nagyságától és a ledolgozott évektől. A tőkefedezeti rendszerben a nyugdíj összege a befizetésektől, és elért hozamoktól függ, amiből azonban levonásra kerül a  biztosított által választott nyugdíjalap költsége. 2006-ban a minimális nyugdíj mértéke mintegy havi 100 euró volt.

Sok háztartás jövedelmének egyik jelentős forrását jelentik az időskorúaknak nyújtott szociális ellátások, amelyek kihatnak a gazdaságilag aktív népesség életszínvonalára is.

Közegészségügy: strukturális problémák, félrecsúszott reformok

Az egészségügy finanszírozása két pilléren nyugszik. A fenntartási költségeket a klinikák és a kórházak (elsősorban önkormányzatok) viselik, míg a működési költségeket az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP). Az OEP működését részben a munkáltatók és a munkavállalók kötelező befizetéseiből és a központi költségvetésből biztosítják. Emellett a lakossági magánkiadások a jelenlegi egészségügyi költségek 20-30%-át  fedezik.

A jelenlegi egészségügyi rendszer súlyos szerkezeti problémákkal küzd. Az egészségügyi szolgáltatások sem szervezetileg, sem szakmailag nem alkalmasak megelőzési és szűrési  programok végrehajtására. A rehabilitációs központok kapacitása sem elegendő. A szerkezeti problémákat bizonyos szolgáltatások (pl. az egészségügyi és a szociális rendszer) közötti átfedések és a fejlett kommunikációs eszközök hiánya súlyosbítja, ami még inkább gátolja az egészségügyi rendszer hatékony működését.

„Reformok” címén a jelenleg hatalmon lévő szociálliberális kormány kórházakat zár be, amelyek jelentős ágyszám csökkenéssel járnak.  Ennek a „reformpolitikának” további célja a magán biztosítótársaságok bevonása a rendszerbe (profitszerzési lehetőség).

Növekvő munkanélküliség, gyengülő [érdek]védelem

A szocialista rendszerben „teljes foglalkoztatottság” volt a jellemző. Jelenleg a munkaerő- piacot alacsony foglalkoztatottsági ráta (2005-ben 56,9%, a nem regisztrált munkanélküliek aránya 15-20%-ra tehető), mérsékelt – ugyanakkor növekvő munkanélküliség (2006-ban hivatalosan 7,5%) és meglehetősen magas inaktivitási ráta (2005-ben 38,6%) jellemzi.

Különösen magas a munkanélküliség az alacsony képzettségűek, a hátrányos helyzetűek, a fiatalok és az idősek körében. Az általános iskolát el nem végzők 35,3%-a, az általános iskolát elvégzettek 13,6%-a, a 15-64 évesek 19,1%-a volt munkanélküli 2006-ban.

A rendszerváltás kezdetétől fogva a nők esetében a munkanélküliségi ráta alacsonyabb, mint a férfiaknál, bár az inaktivitás csökkenése a nők körében magasabb, s ez nagyban hozzájárul a teljes részvétel csökkenéséhez. Ennek egyik oka, hogy az elhelyezkedési gondokkal szembesülő nők inkább választották a korai nyugdíjazást: több százezren vonultak előrehozott nyugdíjba vagy váltak egyszerűen háztartásbelivé. E nyugdíjazási lehetőségek széleskörű választásához hozzájárult az a tény is, hogy a szocialista tervgazdaság idején a nyugdíjkorhatár alacsonyabb volt (a nőknél 55 év, a férfiaknál 60 év). Az aktivitási arányban mutatkozó nemek közötti eltérés az 55-59 éves korcsoportban a legnagyobb: férfiaknál 45,9%,  nőknél 16,6%.

A roma népesség helyzete a leghátrányosabb. A nyolcvanas évek végén legelőször ők váltak munkanélküliekké, s legtöbbjük képtelen volt visszakerülni a munkaerő piacra, ahol súlyos diszkriminációnak vannak kitéve. Annak ellenére, hogy a teljes népességen belüli arányuk kb. 7 %, a regisztrált munkanélküliek közötti részesedésük 25-30%. 2003-ban a 15-59 éves korcsoportban a roma férfiak 29%-a, a roma nők 15%-a rendelkezett munkahellyel.

Közben a munkanélküliség időtartamára biztosított társadalombiztosítás is folyamatosan csökkent. A munkanélküli segélyre vonatkozó szigorúbb feltételeket először 1992-ben vezették be. A segélyek folyósításának időtartamát két évről 18 hónapra, később pedig egy évre csökkentették. Az utolsóként kapott bérhez viszonyított segély arányát is megkurtították. 2000-ben a munkanélküli segély folyósításának időtartama 9 hónapra módosult és 2005. november 1. óta  „munkahely keresési segéllyé” változtatták át.

A szociális ellátórendszer

A szociális ellátás kiadásai a GDP egyötödét teszik ki. 2003-ban a jóléti kiadások több mint egyharmadát az öregségi nyugdíjakra, míg az időskorúak, a rokkantyugdíjasok és  a súlyos betegek támogatására az összes szociális kiadás 50%-át (a GDP 10,5%-át) fordították. A szociális kiadások mintegy 30%-át az egészségügy kapta. A család/gyermekek támogatására/segélyekre a GDP 3%-át költjük.

Magyarországon a családtámogatási rendszer bonyolult, a juttatások különböző formái élnek egymás mellett. Ezek egy része egyetemleges és ingyenes, más részük díjfizetéshez kötött, vagy jövedelemarányos. A szociális támogatások/segélyek formái között található a családi pótlék, az adókedvezmény, az anyasági és a gyermekgondozási segély. 2006 óta a gyermekszegénység csökkentését kiemelten kezelik.

Egy 2005-ben elvégzett felmérés szerint a háztartások összes éves jövedelmének 52%-a származik munkából, míg 43%-a valamilyen szociális juttatás. A háztartások jövedelmének legnagyobb részét  - hozzávetőleg egynegyedét – az öregkori nyugdíjak (köztük a nyugdíjszerű juttatások) teszik ki. A második legnagyobb tételt (5%) a családi juttatások (anyasági segély, gyes-gyed) jelentik. Hasonló arányt (4%) érnek el a  rokkantsági nyugdíjak. A lakosság több mint a fele áram- és gázárkompenzációban részesül. A szociális segélyezés alapvetően az önkormányzatok feladata.