Képzeljünk el egy helyet, ahol a legrokonszenvesebb dolog a friss galambürülék. Szerencsére van belőle elég sok, de ettől persze a hely még nem lesz rokonszenvesebb. Ha valaki nem tudja elképzelni, akkor vegyen egy vonaljegyet a BKV-tól, szálljon fel a 3-as metróra és utazzon el a végállomásig. Először arra gondol, hogy jó hosszú ez a metróvonal, mert olyan helyre vitte, ami csak azok képzeletében él, akiken túlóráznak a pszichiáterek. De nem. Ez a hely színvaló. Ez a hely a KöKi, a legmélyebb magas átjáró, ahová érkezik a metró, ahonnan jobb érzésű embereknek kell magukat átverekedniük az alantabb induló buszokig vagy a vasúti peronokig. A KöKi legneuralgikusabb pontja ugyanis a gyalogos-felüljáró, amin úgy kell áthaladni, mintha Indiana Jonesnak az ezer veszéllyel és undorító dolgokkal teli helyeken. Vagyis jobb, ha az ember vesz egy mély lélegzetet a nyúlcipő mellé és egyetlen levegővel küzdi le a KöKi gyalogos-felüljáróját.

Az egészben az a legszomorúbb, hogy ez a hely a város ki- és bejárata azon kalandvágyó külföldiek számára, akik tömegközlekedéssel szeretnének Ferihegyről bejutni a város szívébe. Nekik a KöKi az első vagy az utolsó benyomás Budapestről, ami nem túl megnyugtató gondolat. Pedig ez a hely is a miénk, a mi Budapestünk, sőt közelebb áll a valósághoz, mint a Halászbástya, a lánchidas Duna vagy a Combino.

Ahogy kilépünk a metróból, kissé balra a piros vastraverzen műanyag palackos, filléres sárga folyadékot fogyasztanak elcsigázott hajléktalanok. Éppen hatan vannak a három palackra, támaszkodnak, könyökölnek, hangoskodnak és néha cigarettát kérnek az arra haladóktól, akik nagy ívben próbálják kikerülni a közterületi kocsmát. Kicsit odébb hasonló magánzó, aki nagy nejlonszatyorba gyűjti azokat a kicsike üres ampullákat, amelyeket azok az emberek ittak ki, akiknek legalább erre, de már csak erre telik. A szatyorban halom üveg csörömpöl. Van mit szednie, és ha már le kell hajolnia, a méretesebb csikkeket is megmenti a taposástól.

Az átjáróban üzletek. Nagy erre a tömeg, óriási a forgalom, azt mondják naponta akár kétszázezer ember is megfordul a KöKi átjáró felüljárójában. Üzletet pedig csak ilyen helyre érdemes nyitni. Van itt Depó söröző és Pipitér borozó, hirdetik a Bujdosó Székely vendéglőt. MÁV-jegypénztár rejtezik a gravírozó és az édesség-dohány között, majd a sapka, sál, zokni, táska, trikotázs egyveleg után valami büféféle. Az üzletekben semmi forgalom, "de a kocsma bezzeg hangos". Hiába a kétszázezer átkelő, elátkozott aranybánya ez a KöKi. Az emberek itt-tartózkodási hajlandósága nem túl magas, erősen státusfüggő. A legszakadtabbak itt állnak naphosszat, a rosszul öltözöttek nem nagyon sietnek, de akinek még vannak illúziói a jövőről vagy Budapestről, azok az egy levegővel közlekedők, akik igyekeznek túljutni a felüljárón.

A tulajdonjogáért pereskedő hentesnél sem tapossák egymást az emberek. Az itteni levegőn a látványtól és szagoktól nehezen lendül az ember fantáziája a bolt feliratai láttán, pedig akciós a miklósi parasztkolbász, a húsos csont és a bőrös malac.

Pedig az üzletek legalább valami színt visznek a lehangoló mocsokba. A fekete gumipadlatra rákövült a mocsok, az autóút feletti üvegablakokon pedig lefolyt foltok, amelyek mibenlétébe jobb nem belegondolni. A vaskorlátokhoz már kevés volna a rongy, csak vésővel tisztíthatók. A menynyezeten csövek futnak, mint valami légópincében. A reklámtáblák káoszában még olvashatóak a hivatalos táblák, amelyeken falragaszok elhelyezését és az árusítást tiltották be egykor.

A folyosó végén, a lépcső oldalában nyilvános WC. Egyszeri használat 150 forint, míg odébb a Depóban 200 a Napóleon és egy tízessel több a Royal vodka. Az állomás körüli szagokból és látványból tudható, a Depónak nagyobb a forgalma. Sietnek is az emberek a buszok felé. Felszállnak, végre mély lélegzetet vesznek és várják az indulást. Csak a férfi nem siet, akinek összegyűlt már annyi üres ampullája, hogy belőlük a maradékokat szépen sorba, nagy-nagy türelemmel egy üvegbe csepegtesse.

Már nincs busz, amelyik elvinné innen.