Egy mérföld hossza
Elég itt az amúgy elég gyengére sikeredett moszkvai olimpia fantasztikus döntőjére utalni. Itt Sebastian Coe, miután valódi számában, a 800 méteren néhány nappal korábban vereséget szenvedett Steve Owett-től, 1500 méteren visszavágva legyőzte a világcsúcstartó, akkor már 45 verseny óta veretlen, verhetetlennek tűnő honfitársát. Felejthetetlen teljesítmény volt, ami még azokkal is megszerettette a klasszikus távot, akiket különösebben nem érdekelt az atlétika. Magam is még vagy tíz évig néztem középtávokat ezután. És bár ez a dráma soha nem ismétlődött meg, az biztos, hogy az egy mérföld a legizgalmasabb futószám. Ez azért lehet így, mert egyesíti magában a rövid- és hosszú táv minden előnyét. Miközben egyszerű halandó számára követhetetlen sebességgel robognak a futók, mégsem egysíkú, inaszakadt száguldás ez, hatalmas szerepe van a taktikázásnak, a ritmusnak, az elszakadás és felzárkózás dinamikájának - miközben a hosszú távoknál gyakran tapasztalható üresjáratokról szó sem lehet. A középtávfutás klasszikus száma emiatt is alkalmasabb bármi másnál arra, hogy a demokratikus politikai verseny metaforája legyen.
Mármost az elmúlt fél év politikai publicisztikai hevültségét figyelve nem felesleges leszögezni, hogy az egy mérföld nagyjából 1600 méter. Még az 1500, az európaizált verzió is közel négy teljes kör. Mivel a liberális demokrácia honi alapdokumentuma, az alkotmány négyévenkénti választásokról beszél, egy további analógia is adódik. A választási ciklus is négy évből, ha úgy tetszik, négy körből áll. A demokratikus választásokon részt vevő pártok is így igyekeznek felépíteni saját egy mérföldjüket. Ki-ki erősségei szerint kíván iramot diktálni, vagy később belehúzni, esetleg saját nagy hajrájában bízik.
Ez a négykörös gondolkodás nem magától értetődő, lehetne másként is, de a magyar helyzetben igencsak indokolt. A politikai pártoknak jó okuk van arra, hogy négyéves ciklusokban gondolkodjanak. Nevezetesen a magyar közjogi berendezkedés létrehozói, Tölgyessy Pétertől Antall Józsefig, Kis Jánostól Orbán Viktorig, Kónya Imrétől Sólyom Lászlóig kiemelten fontosnak tartották a kormányozhatóságot, a stabilitást, hogy a Harmadik Köztársaság elkerülje az olasz, a lengyel, az izraeli típusú elhúzódó koalíciós és kormányzati válságokat. Ezért a választási rendszer győztesek felé húzása mellett erős kormányfői pozíciót alkottak, egy olyan szerkezetet, ahol az idő előtti választás, ha nem is kizárható, de csak valóban rendkívüli, különleges helyzetben képzelhető el. Más szavakkal: a távot le kell futni, és a célba érkezés, a ciklust lezáró választás eredménye határozza meg az új parlament és kormány összetételét. Jelenleg nagyjából hatszáz méternél járunk, és bár az élen állók elszakadtak az őket követőktől, még sok idő van hátra, hiszen még a táv feléhez sem értünk.
Nem könnyű belátnom, hogy ezeket a közismert tényeket hogyan felejthetik oly sokszor mostanában "derék, becsületes" férfiak, politológusok és publicisták? Bizonyára vannak olyan tényezők, amelyek elhomályosítják az elemzői éleslátást - hármat talán érdemes ezek közül közelebbről is szemügyre venni.
Az első Medgyessy Péter 2004-es lemondásának félreértelmezése. Összeesküvés-elméletekre oly fogékony kultúránkban sokan sok mindent vetítenek bele azoknak a nyárvégi napoknak a történéseibe. Így nem felesleges leszögezni, hogy Medgyessy Péter saját magát hozta olyan helyzetbe, amelyben úgy döntött, lemond. Ha ő miniszterelnök kíván maradni, és ezt észben tartva politizál még két évig, bizonyosan vezethette volna kormányát. Ez itt annyiban érdekes, hogy ugyan Medgyessy lemondását sem követte új választás kiírása (mint ahogy Antall József halálát sem), mégis sokan, elsősorban jobboldali-szélsőjobboldali publicisták ezt jelenleg reális opciónak tartják, és stratégiai célként az ahhoz vezető lépéseket kérik számon a Fideszen és az államfőn. Az előre hozott választás követelése annyiban is ironikus, hogy még ha jogi lehetőség lenne is erre, a parlamenti többség csak jelentős tudatferdülés esetén támogathatna egy ilyen forgatókönyvet, amely a jelenlegi helyzetben a liberális párt eltűnését jelentené, a szocialista frakció pedig egyötödére zsugorodna.
A második ok, amely miatt számos elemző reálisnak érzi az előre hozott választásokat, az a "rendkívüli állapot", amelyet a legnagyobb ellenzéki párt Orbán Viktor TF-beszéde óta legitim üzemmódnak tart Magyarországon. Amennyiben a voksolás arról szól, hogy "meg kell védenünk gyermekeinket, családunkat, a hazánkat" akkor a valóban vészhelyzet- és folytatásos rémdrámahangulat növeli egyes elemzőkben azt a hajlandóságot, hogy e helyzethez rendkívüli eszközöket rendeljenek. Tudom, hogy a Fidesz vezetői - a tagságról nem is beszélve - messze nem egységesek abban, hogy mennyire gondolják komolyan az illegitim, nemzetvesztő koalíciós pártok képét. Az is világos, hogy a már több mint öt éve tartó permanens rendkívüli állapot önellentmondás. Láthatjuk, hogy Orbán egyre kétségbeesettebben próbálja fenntartani a feszültséget, petíciókkal, konzultációkkal, nagygyűlésekkel és népszavazással, miközben egyre nehezebben hihető, hogy a Fidesz-kisgazda-kormány távozása után megnyíltak volna a pokol kapui. Ezzel együtt a merőben szokatlan, a civilizált együttélés szabályait újra és újra áthágó nyelvhasználat (ideggyenge, illegitim, pénzbehajtó, tolvaj, luxusarisztokraták) egyetlen célt szolgál: a beszéd tárgyának szimbolikus megsemmisítését. Mivel a koalíciós pártok nemigen lőnek vissza, és semmiképpen nem ebben a regiszterben, a közönség nagy része számára a stigma reálissá válik. A családon belüli erőszak is a verbális gyalázással, lealacsonyítással kezdődik, hogy második lépésben a személyiségétől és méltóságától megfosztott áldozatok ellen a fizikai erőszak mintegy logikus következményként tűnjön fel. Szeretném gyorsan jelezni, hogy ez a második lépcső nem lehet része a Fidesz stratégiájának. Sőt meggyőződésem, hogy a Fidesz ma már nem akar előre hozott választást - ha úgy tetszik, Orbán folyamatosan hazudik választóinak, amikor mihamarabbi kormánybuktató szándékáról beszél. A Fidesz egymérföldes stratégiája arra irányul, hogy már jóval az utolsó kör előtt olyan előnyt szerezzen, amit a hagyományosan jól hajrázó - és addigra a dolgok nehezén túl levő - koalíciós pártok már nem hozhatnak be. Ezért stigmatizál brutális verbalitással, hogy a lelkileg, önképükben és külső megítélésükben megroppant koalíciós pártok ne bírják az általuk diktált erős iramot.
Végül a harmadik tényezőt, amely növeli az elemzői hajlandóságot, hogy elfeledkezzen arról, hogy egy mérföld az négy kör, a koalíciós önsorsrontás újabb és újabb mutatványai jelentik. Valójában ezek a történések elég nehezen elemezhetők, mert többnyire olyan indulatok és gerjedelmek motiválják őket, amelyeket nem könnyű megérteni. Egy ideig az SZDSZ meglepő és gyorsan elhaló kezdeményezései vittek feszültséget az együttműködésbe. Mostanában azonban úgy tűnik, a szocialista frakció, vagy legalábbis annak néhány tagja kíván saját politikát folytatni - szembemenve a koalíciós megállapodásokkal és gyakran saját kormányfőjével az egészségügytől az energiapolitikáig. A hirtelen önállósodás okaira több magyarázat is forog közszájon. Itt sem követném öszszeesküvés-elméletekre nyitott kultúránk elsődleges asszociációit. Ezzel szemben el tudom fogadni, hogy a képviselők felelősséget éreznek választóikért, esetlegesen értékeik mentén kívánnak dönteni, mint az egészségügy körül dúló viharokban. Mindezzel együtt, ha valami, akkor a kormány programjának ilyen, akár jó szándékú szétzilálása jelentheti mindkét koalíciós pártnak a biztos bukást. Hiszen ez az eredeti politikai stratégia ellehetetlenítését jelentené úgy, hogy még a láthatáron sincs semmilyen alternatív forgatókönyv.
Ezzel együtt a középtávfutóktól megtanulható az is, hogy létfontosságú: az ember bízzon a saját versenystratégiájában. Különösen akkor, ha ez a stratégia arra alapult, hogy az elején elengedem az ellenfelet, hogy aztán a táv második felében szívós munkával megközelítve a célegyenesben lehajrázzam. Általában nem tanácsos verseny közben forgatókönyvet váltani - pláne akkor, ha nem is lehet. Ma a koalíciós pártok akkor kerülhetnek közelebb a versenyben jelenleg vezető Fideszhez, ha azt a képzetet erősítik a társadalomban, hogy képesek megoldásokat kínálni azokra a problémákra, amelyeket a média, a közbeszéd és a személyes tapasztalat konstruál. Ebben a dimenzióban a mindenkori kormánypártok mindig előnyösebb helyzetben vannak. Így ma is az egyetlen sikerrel kecsegtető lehetőség a koalíciós pártok előtt, hogy ezt a forgatókönyvet kövessék, csak most már sokkal hatékonyabban.
A moszkvai olimpián a Sebastian Coe végső győzelmét hozó 1500-as hőskölteményben 600 méternél egy bizonyos Jürgen Straub vezetett az NDK-ból. Ma már senki sem emlékszik rá - jóllehet végül a szépen csillogó ezüsttel gazdagodott. De a középtávfutás ebben is hasonlít a demokratikus politikára: egy adott pillanatban kell elsőnek lenni - csak ez számít, nem pedig a részidőknél mért eredmény.
