A magyar közéletben uralkodó apokaliptikus és olykor őrjöngő hangnem azonban nem pusztán a történeti analógiák megismerését és feldolgozását teszi lehetetlenné, de a mai reform természetének megvitatását is. A maga korában Eötvös még leírhatta, hogy a reform mibenlétében mindenki egyetért, csak az odáig vezető út részleteiről van vita, most azonban bízvást mondhatjuk, hogy ugyan a reformnak evidenciának kéne lennie, de hát mégsem az. S nem azért nem az, mert a felvilágosodott reformerekkel ostoba maradiak állnak szemben. Sokkal inkább azért látszik megfenekleni ma is az érdemi párbeszéd, mert a "reformrigolya" és a "reformutálat" sztereotip sémái elzárják az utat a reformokhoz való viszonyunk mélyebb összefüggéseinek megismerése előtt. Márpedig Eötvössel szólva ismét: "minden reform utáni törekvés sikertelen, ha az nem a bajok kútforrására terjesztetik ki". Két ilyen kútforrást kell röviden megvizsgálnunk: az egyetértést és a legitimitást. De először foglalkozzunk magával a reformmal.

A magyar közéletben a reform szónak bűvös zamata van. A pártállam időszakában amolyan szakzsargonként funkcionált; 1968-tól kezdődően reformperiódusok és "ellenreformációs" időszakok váltogatták egymást. A mai domináns ellenzék nyilvánvalóan erre a hagyatékra hivatkozva mondja azt, hogy mindez a baloldal "külön bejáratú" öröksége, amiből ő, köszöni szépen, nem kér, hiszen az egész reform-ellenreform tematika semmi mást nem fejez ki, mint a kormányzati alkalmatlanságot: ahol a kormány jó, folyamatos és ment közbeni a reform, s nincs szükség "meghirdetni" azokat. Az ellenzék reformellenessége még valamit sugalmaz: ami ma - reform címén - történik, az folytatása a korábbiaknak. A mai MSZP-vezette kormány - ilyen szempontból - egyenes ági leszármazottja a régi MSZMP-s kormányoknak, azaz valójában semmi nem változott.

Mivel az ellenzék úgy ítéli meg, hogy a reform egyenlő a kormányzati hókuszpókusszzal, nemigen foglalkozik azzal az eötvösi problémával, amely úgy szól, hogy oldalaktól függetlenül, története egy pontján egy egész ország kerülhet tespedő helyzetbe. Ha az igen tisztelt Fidesz-ellenzék ismerné Eötvös munkáját, tudhatná, hogy a néhai MSZMP működése előtt is létezett ilyesmi. Eötvös éppen arról beszél, hogy Magyarországon azért kell gyökeres átalakulás, mert évszázadokig szinte semmilyen fejlődés nem volt, s a "tovazötyögés" tartalékai kimerültek. Megértem persze, hogy ilyesféle történeti összehasonlításokat az ellenzék nem tesz. Neki nem ez a "feladata", hanem ennél - hogy úgy mondjam - szűkebb: "bizonyítania" kell, hogy Gyurcsány Ferenc reformjai történelmileg egyedülállóak, illetve csak a kommunista-szocialista gondolkodási és cselekvési logika körén belül érvényesek. Noha szükséges volna, az ellenzék nem jut el a mélyebb vizsgálódáshoz. Nem keresi a reformok mélyebb indokát, holott ha keresné, rájöhetne: reformokra - a magyar történelem tanúsága szerint - nem csupán a hatalom fortélyából van szükség, hanem azért is, mert a magyar fejlődésben időnként egyszerűen bepállanak a dolgok és szinte mozdíthatatlanná (ezáltal fejlődésképtelenné) válik az egész struktúra. Ma mintha újfent itt vesztegelnénk. Az ellenzék azonban ezt nem akarja érteni, holott nélküle nehezen elképzelhető a kilábalás.

"Hogy bármely vitatkozás, főkép politikában, lehetséges legyen, szükség, hogy legyenek bizonyos pontok, melyekre nézve a vitatkozók egyetértenek; bizonyos axiómák, melyekre a vitatás ki nem terjed". Ezt is Eötvös írja, mint ahogy azt is, hogy az ő korában két ilyen vitathatatlan axióma van. Az egyik Magyarország alkotmányos állása, a másik a magyaroknak a Habsburg uralkodó családhoz való lojalitása. "Ki e tételeknek akármelyikét elfogadni nem akarja, az alkotmányos téren kívül áll s azért olyan, akivel vitatkozni fölösleges. Eddig egész politikai életünk ezen alapelvei nem méltányoltattak elég figyelemre". S mi van ma? Vajon ma vannak-e a rivális felek által kölcsönösen méltányolható alapelvek?

A kormánykoalíció a reform lapjára tett fel mindent. E tekintetben akár Eötvös követőjének is nevezhetnénk. Ám a kormánykoalíció téved, amikor azt hiszi, hogy a reform önmagában ilyen alapelv. Noha magam is úgy vélem, hogy a mai helyzet szinte minden szempontból reformérett, mégsem hiszem, hogy a koalíció helyesen méri föl a helyzetet. A reformok lényegét illetően kormánypártok és ellenzékiek között semmiféle megegyezésre nincsen esély. A probléma itt az, hogy a kormányoldal - reformigaza tudatában - nem méri fel helyesen az ellenzők nyilvánosan elhangzó "érvei" mögötti valóban súlyos kérdéseket. Az érvek szót azért tettem idézőjelbe, mert az ellenzék valóban nem sokat pepecsel igazi ellenérvek kifejtésével; egyszerűen történelmileg túlhaladottnak ítéli a baloldal által képviselt reformkormányzást. A kormányoldal az "érvnélküliséget" túlságosan könnyelműen kezeli, s ebből arra következtet, hogy az ellenzéknek nincs alternatívája, tehát kizárólag a kormánynak van igaza. A reformok ügye alapvetően nem rossz ügy, de épp most és aktuálisan nem tud jó üggyé válni. Eötvösnél ide vágó idézetet is találunk: "egyes pártok hibái miatt egy ország nem juthat soha oly nyomorult helyzetbe, minőben hazánkat látjuk jelenleg". S valóban: a kormány nem látja be, hogy a reformokban addig nem lesz egyetértés, amíg nem tisztázódnak egyéb, nagy fontosságú kérdések. Az ellenzék pedig lefitymálja és opponálja a reformokat, s kapizsgálja ugyan a nagy kérdéseket, de téves szemmértékkel rossz vágányra futtatja azok tárgyalását.

Mert hogy a Fidesz a ma mai magyar valóság egy akut problémáját elrajzolva, s ez által vitára - a reformokhoz hasonlóan - úgyszintén alkalmatlan módon kínálja fel. A legitimitás problémájáról van szó. Mostanság már a koalíció soraiban is megpendítik, hogy a mai Magyarországon gyenge a legitimáció, s úgy gondolom, akik ezt állítják, nem tévednek. Azok azonban meggyőződésem szerint tévednek, akik a gyenge legitimációt összekeverik az illegitimitással. A jobboldalon nem ritka, hogy a kormány és a kormányfő illegitimitását deklarálják; e meggyőződés egyenes következménye, hogy a Fidesz Gyurcsány Ferenc parlamenti szónoklatai alatt kivonul az ülésteremből s egyébként is engesztelhetetlen ellenzékként viselkedik.

Vizsgáljuk azonban meg a kérdést, mégpedig kifejezetten abból a célból, hogy komolyan fölvessük a legitimitás kérdését. Első tételünk itt az, hogy egyik félnek sem tudunk igazat adni. Nem igaz az a tétel, hogy az őszödi beszéddel kialakuló belpolitikai helyzetben semmiféle legitimitási probléma nincs. De az a tétel sem tartható, hogy az "illegitimitás" miatt a normális ellenzéki politikát fel kell függeszteni. Érteni vélem, hogy a kormány szakpolitikai reformok özönét kívánja végrehajtani, csakhogy a vele szembeni ellenállás már-már Eötvös idejét idézi. Felteszem, a Fidesz és hívei azért vannak a teljes opponálás álláspontján, mert főbenjáró bűnnek tekintik azt, ami az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülésével történt. Patthelyzet. Nem mondom, hogy még soha nem volt ilyen. De az elmúlt 17 évben bizonyosan nem.

Mit lehet ilyenkor tenni? Az egyik lehetséges szcenárió: a felek mind jobban bezárulnak saját érveik és meggyőződésük börtönébe, azaz imamalomszerűen ismételgetik saját álláspontjukat, miközben teljesen immunisokká válnak az ellenoldal véleményére. A másik lehetőség, hogy alaposan elemzik saját álláspontjaikat és az ellenfelekét is annak érdekében, hogy kiutat találjanak az adott helyzetből.

Véleményem szerint mind a kormányoldal, mind pedig az ellenzék az első úton jár, holott a második utat kellene választaniuk. Tudom persze, hogy nem könnyű álláspontokat feladni vagy akár óvatosan korrigálni. Ahhoz, hogy ezt megtegyék, először is tisztában kellene lenniük a legitimitás értékével. Természetesen nem tudományos és politológiai vitát akarok (azt nem nekik kell lefolytatniuk), csupán azt, hogy értsék meg: a legitimitás elvei minden másnál fontosabbak. Olyannyira fontosak, hogy reformoknak is akkor van esélyük, ha erősebb legitimáció mellett történnek. Szerencsétlenségünkre a rendszerváltás óta eltelt időszak elkényeztetett minket, hiszen komoly legitimitási problémáink mindeddig nem

voltak. Joggal vélhettük úgy, hogy a demokráciában automatikus (a választásokon elnyert legalitással egybefüggő) a legitimitás. Csakhogy a mostani időszak azt mutatja, hogy ilyen automatizmus nincs.

A Fidesz ott téved, amikor a legitim és a nem legitim rendszerek között nem tud elképzelni árnyalatokat. Vannak ilyenek! Ferrero fontos kategóriája például a prelegitimitás. Ez nem feltétlenül tartós állapot, de akár az is lehet. Jellemzője az, hogy a legitimitás mibenléte vitatott, körülötte fölszikráznak a politikai küzdelmek. Márpedig a nyugati demokráciák számunkra irányadó modelljei épp arról szólnak, hogy nincsenek bennük legitimitási problémák. De emlékezzünk csak Szabó Miklósra, a neves történészre, aki már a 80-as években arról írt, hogy a nyugati rendszerek akkor is legitimek maradnak, ha fogyasztási krízis, megtorpanás következik be. Ő a diktatúrákkal szembeállítva mondotta mindezt, de mostanság mintha a közép-európai új demokráciákban is előbukkanna a legitimitási deficit.

Minderre a politikai osztály nem válaszolhat felületes módon. S végképp nem teheti meg, hogy a problémát lebecsüli. Komoly és állhatatos vitát kellene erről indítani. Olyat, amelyről a sokat idézett Eötvös még nem feltétlen tudhatott. Az ő idejében még valóban csak az volt a kérdés, hogy az elmeszesedett országon gyökeres reformokkal kell segíteni. A mi mai problémánk ennél összetettebb.

Reformokra és legitimitásra együttesen van szükségünk. Nem megoldás a bizonytalan legitimitási lábazaton álló reform, de nem megoldás az illegitimitás jelszavával operáló ellenállás sem. Ahogyan láttuk: Eötvös zsinórmértéke, hogy néhány kérdésben mindent fölülíró megegyezésre van szükség. Most úgy látszik, ilyen megegyezésre egyszerűen nem érett a magyar politikai osztály, ez azonban nem jelentheti azt, hogy lemondjunk a megegyezés kereséséről. A mostanában meglobogtatott nagykoalíció egyelőre azért nem hozott megoldást, mert a felek semmilyen lépést nem tettek még a tisztázódás irányába, s a tisztázódás nélküli alku mai bajainkon nem segíthet.

Reform és legitimitás nagyon is lehet egyetértés tárgya. De csak akkor, ha a riválisok kíméletlenül lemondanak most képviselt nézeteik egy részéről. A kormányoldalnak meg kell értenie, hogy minden lehetséges eszközzel erősítenie kell legitimitását; az ellenzéknek pedig minden módon bizonyítania kell, hogy nyitott és elszánt az ország átalakításában. Ez két minimálfeltétel. Évekbe telhet, amíg eljutunk hozzájuk.