És ahol mindent lehet, ott a beszélőnek nincs mit tennie azonkívül, hogy megállapítja ezt, széttárja kezeit és rámutat az országra, erre a reménytelen esetre. A mondat intonációja - felháborodás, beletörődés, tehetetlenség, önpocskondiázás, cinizmus, szégyenkezés, megvetés, gőg, szemrehányás, rezignáció - igen változatos lehet, a beszélő és tárgya (az "ország") közötti viszonyt megörökítő retorikai alakzat azonban minden esetben azonos.

"Ebben az országban semminek nincsen következménye." "Ebben az országban mindenki csal, lop, hazudik." "Ebben az országban mindenki mindent odaföntről vár." "Ebben az országban sportot űznek az adócsalásból." "Ebben az országban nem lehet élni." "Ebben az országban még meghalni sem lehet." "Ebben az országban semminek nincs becsülete - még a becsületnek sem." És így tovább, a végtelenségig - tetszés, helyzet, ízlés, politikai világnézet, műveltségi horizont, kulturális háttér, képzelt és valóságos társadalmi státus szerint variálva az "ebben az országban" kezdetű magyar nóta strófáinak szövegét. Egy ország énekli már, hol alig hallhatóan, hol vadul kurjongatva: "Ebben az országban mindent lehet, sej!"

Nem mai nóta ez, csak régebben más szöveggel húzták: "Ne csodálkozzon uram, ez Magyarország!" Így foglalta össze ezt egy kis példabeszédben Kosztolányi Dezső a "Lenni vagy nem lenni" című remekmívű esszéjében 1930-ban, csaknem nyolcvan évvel ezelőtt (ez is ékes bizonysága annak, hogy az "ebben-az-országban"-ozás ebben az országban nem újkeletű, s úgyszólván együtt született a szuverén politikai nemzettel): "Kétféle ember van. Az egyik, mikor az utcán elbámészkodik, s megüti a lábát egy kőben, így szól: "Hű, de ügyetlen voltam." Erre megdörzsöli sajgó lábát, s eltökéli, hogy máskor majd jobban fog vigyázni. A másik, mikor szórakozottságában belevágja lábát ugyanabba a kőbe, így szól: "Ez Magyarország.""

Az "ebben-az-országban"-ozás értelme beszédhelyzettől és beszélőtől függően többféle lehet. Először is azt jelenti, hogy a beszélő nem azonosítja magát az országgal: levette róla kezét. Semmi köze hozzá. Nem vállal felelősséget egy köz- és önveszélyes őrültért. Neki nem itt lenne a helye. Kikéri magának, hogy ebben az országban kell élnie. Ezennel kilép belőle. Mossa kezeit. Az országot egyfajta szolgáltatásként fogja fel és méltatlankodik e szolgáltatás vérlázító minőségén: nem erre fizetett be. Fintorogva eltolja magától, rezignáltan vagy dacosan kivonul belőle, és kívülről mutat vissza rá, mintha bizony ő maga nem ebben az országban élne, mintha ő maga nem szakasztott mása lenne ennek az országnak, kiváltképp ezzel az ő felháborodott, önsirató, felelősséget elkenő, részvételt elhárító, de nagyon keserves, de nagyon magyar "ebben-az-országban"-ozásával!

Másodszor az "ebben az országban mindent lehet" azt is jelentheti, hogy "ezzel az országgal mindent lehet". Hát hiszen halottuk eleget: "birka ország!", "birka nép!" Ez a "birkákat" türelmükért kárhoztató, lázadásra buzdító bégető szólam kétségkívül erőteljesebben csendült fel a politikai karám ama térfelén, amely a választásokon elszenvedett vereségét úgy élte meg, hogy "ebben az országban már mindent lehet", már ott tartunk, hogy a Jó alulmaradhat a Gonosszal, a Haza a Hazátlanokkal, a Tündöklő Igazmondás a Sötét Hazudozással szemben. És mindennek tetejébe, ezt az égbekiáltó bűnt nem siet megtorolni, az ördögi módon visszájára fordított szent rendet nem siet helyreállítani a rászedett, kárvallott nép! Akkor hát megkergült a nép, megőrült az ország! Szamár nép, felelőtlen ország! Ébredj fel buta álmodból te esztelen, de szívemnek drága ország, és én most az egyszer - de utoljára! - megbocsátok neked!

Végezetül az "Ebben az országban mindent lehet" formulája egyszerűen azt jelenti, hogy az üzleti hatalmakkal összefonódott politikai erőhatalmak terjeszkedésének a társadalom - történeti és strukturális okokból - a parlamentáris demokrácia körülményei között sem képes gátat vetni, hogy tehát a politikai-hatalmi nyomulás nem akad el a civil társadalom jól kiépített erődítményrendszerén, hogy az országot - mert ebben az összefüggésben az ország nem más, mint a civil társadalom! - megszállhatja, elnyelheti, markába gyűrheti a politikai hatalom.

Az "ebben az országban mindent lehet" innen nézve semmi egyebet nem jelent, mint a magyar civil társadalom gyöngeségét, kiszolgáltatottságát, tehetetlenségét a jelenleg folyó politikai-hatalmi háborúban, amely akármelyik oldal totális győzelmével ér is véget, az az ország, vagyis a civil társadalom számára a totális vereséget jelenti. A civil társadalom ebben a háborúban a hatalom - a pártos ellenzék és a pártos kormányzat - vasöklére húzott kesztyű - mozgalmi kesztyű, alapítványi kesztyű, jogvédő-civil kesztyű, szakszervezeti kesztyű, egyházi kesztyű, értelmiségi-szakmai kesztyű -, amely arra jó csupán, hogy az egyik politikai öklöző megmutassa a másiknak, mekkora kesztyűje van - jó nagy! - és ezzel ráijesszen, vagy arra, hogy üthessen vele egyet politikai ellenfelén. A civil társadalom sajátlagos szerveződéseit, autonóm képződményeit a háborúzó pártok a hatalmi harc eszközévé teszik: mozgalmi hajtószíjként, faltörő kosként, politikai hirdetési felületként használják őket; báboznak velük, "országot", "népet", "társadalmat" vonultatva fel a politikai ellenséggel szemben. Az "ország" - a civil társadalom - és maguk a civilek - a honpolgárok - nem tudnak kiszabadulni a politikai pártok gyámsága alól, nem tudnak felnőni, önállóvá és erőssé válni, hogy kiűzzék a pártokat az "országból" - a civil társadalom földjéről -, megakadályozzák, hogy a "felperzselt föld" taktikáját folytató háborús pártok harci szekerei végigdübörögjenek az "országon" és a társadalom életvilágának minden szintjét hadszíntérré változtassák.

A civil társadalom gyöngesége azonban nemcsak a rendies és pártállami múlt öröksége és jelenlegi gyöngeségi rohamai sem csak abból erednek, hogy a pártok - hol az állam, hol az üzleti szféra anyagi forrásainak mobilizálásával - igyekeznek megszállni, politikai befolyásuk alá vonni, függő helyzetben tartani a civil társadalom politikai szempontból legértékesebbnek ítélt (mert legbefolyásosabb, legerősebb) intézményeit, szervezeteit, mozgalmait, mindenekelőtt természetesen az egyházakat és a szakszervezeteket. Sajnos, az "ország" jelen állapota ennél is rosszabb. A civil társadalom önálló erővé válását politikai korrumpálódásánál is jobban akadályozza, hogy a pártok - saját képükre és hasonlatosságukra - maguk teremtenek civil társadalmat, kvázi civil társadalmat természetesen. A kvázi civil társadalom nem más, mint a pártok - döntően a két "szuperpárt" - mozgalmi és/vagy pénzügyi-alapítványi meghosszabbítása.

A mozgalmi kvázi civil társadalom megteremtésének értelme a saját politikai tábor állandó készenlétben tartása, harci kedvének, hadrafoghatóságának, mozgósíthatóságának biztosítása, aminek beláthatatlan a jelentősége a mediatizált politikában, hiszen bármilyen pártpolitikai, hatalmi célkitűzéshez pillanatok alatt hatalmas látványtömegeket lehet a kamerák elé állítani, olyan látszatot teremtve, hogy az "egész ország mögöttünk van", ellenfelünk tehát a "nem-országot" vagy az "országrontókat" képviseli. A mozgalmi kvázi civil társadalom (a kvázi-ország) kiépítésében kétségkívül a legnagyobb ellenzéki párt jár az élen, a kormányzó baloldal e téren úgyszólván labdába sem rúghat. Nem így az innen-onnan szerzett-lenyúlt-átfolyatott anyagi források pártpolitikai becsatornázására használt alapítványi kvázi civil társadalom kiépítése terén, ahol alighanem az MSZP vezet (bár a Fidesz ezen a téren is igen erős versenytárs), még ha az utóbbi időben - a politikai háborúban álló pártok által egymás civiltársadalmi pozícióinak megtörése érdekében bevetett korrupciós botrányoknak köszönhetően - éppen az alapítványi kvázi civil társadalom rendült meg leginkább, sajnos, az egész civil társadalomra a korrupció árnyékát vetítve.

Egy szó, mint száz: az "ország megmentése" csak magának az országnak a műve lehet. A szabadság egyelőre hiányzó rendjének megteremtése nem a felszabadító politikai párthadak "civil földre" való bevonulását jelenti, hanem - épp ellenkezőleg - e hadak kiverését vagy kitakarodását erről a "földről". Természetesen mindaddig, amíg a civil társadalom gyönge (és a politikai pártok mindent elkövetnek, hogy az is maradjon), erre aligha kerülhet sor és addig "ebben az országban mindent lehet". Persze, csak majdnem mindent. Mert a tehetetlenség érzése egy ponton mindig felháborodásba csap át és az ország - artikulált, erős civil társadalom, azaz: a politikai hatalomtól független közvetítő rendszerek hiányában - megint egyszer az artikulálatlan lázadás, a radikális tettek mezejére léphet. Ahol mindent lehet, mért ne lehetne ezt is?