A magyar nemzeteszme története egyetlen nagyelbeszélésbe foglalva, a kezdetektől máig: a reformkor óriásaitól a posztkommunista korszak törpéiig. Középpontjában a főszereplők, a napfényes oldalon Széchenyi Istvántól Bibó Istvánig, az árnyékos oldalon Istóczy Győzőtől Szálasi Ferencig ívelő történetével. Az elbeszélésben szerepet kap mindenki, az a száz-százhúsz személyiség, aki így vagy úgy, meghatározóan járult hozzá a magyar nemzeti ideológia kiépítéséhez. A XIX. és a XX. század magyar eszmetörténetének egésze, a nacionalizmus fejlődéstörténetének fonalára fűzve.

Az irdatlan anyag elrendezésére kettős szempontrendszer szolgál. A tárgyalásrend, első szinten, a nagy ideológiai irányzatokat különíti el egymástól. Arra keres tehát választ, mit mondanak a magyar nemzetről a klasszikus szabadelvűek, a polgári radikálisok-urbánusok, a fajvédők-rasszisták, a konzervatívok, a népiek meg a szocialisták-kommunisták. A részletes tárgyalás azután, második szinten, négy fő kérdés köré csoportosítva rajzolja meg az egyes ideológiai irányzatok nemzetképét. Azt veszi számba tehát, mit gondolnak az éppen tárgyalt irányzat képviselői általában a nemzet fogalmáról, a nemzeti múltról, a magyar "sorskérdésekről", meg a nemzet jövőjéről. A kettős szempontrendszer által kialakított koordináták általában meggyőzően segítenek elhelyezni a szereplőket a történet egészében. Ahol pedig a besorolás nem segít, hanem gátol - azaz nem megvilágítaná, hanem inkább elhomályosítaná az elemzett szereplő álláspontját -, ott őt a szerző elegánsan, elkülönítve tárgyalja. Így kap például külön alfejezetet, megint a két szélső pontot említve, a legnagyobb magyar demokrata, a "népiek" közé csak aggályosan besorolható Bibó, vagy a magyarságot történelmének mélypontjára juttató "nemzetvezető", a fajelmélet ideológusai között önálló hangot megszólaltató Szálasi.

Mindenesetre lenyűgöző teljességigénnyel elkészített munka: a szakkritikának kell majd számba vennie az erényeit és a gyöngéit. Erényei közé tartozik kétségtelenül, hogy szerzője a modern történettudomány elszánt konzervatívja: hisz tehát abban, amit a posztmodern korhangulat hatása alatt hovatovább csak idézőjelben szokás leírni - a forrásföltárás és a forráskritika segítségével megismerhető "történeti igazságban". Gyöngéjének látszik viszont, hogy - talán tudatosan - mellőzi az összehasonlító szempontot: ábrázolásában a magyar nemzeteszme története így túlságosan is magányosán álldogál tehát.

Gyurgyák, mint maga megvallja, a "liberális konzervatív" ideológia híve: munkájában ennek megnyilvánulásait nyomozza a legnagyobb szeretettel, és ennek hiányát panaszolja föl a legfájdalmasabban. Rokonszenves törekvése azonban mintha a kortársi helyzet tárgyalása során kultúrkritikai belátásokhoz vezetné. A magyar politikai közösség mai, kétségkívül kevés derűre okot adó állapotát mintha közvetlenül azonosítaná a "magyar nemzet" mint olyan végzetes helyzetével.

Ez most azonban persze nem a vita helye és ideje. Most örüljünk csupán ennek a szép és magvasan okos könyvnek. Amelynek aggályos gondossággal válogatott, értékes képanyaga a kezdő olvasót segíti, és amelynek önálló esszéfüzérré táguló, kiválóan annotált bibliográfiája pedig a haladó olvasót kalauzolja tovább. Az említett, hat évvel ezelőtti, a magyarországi zsidókérdésnek szentelt kötet a hazai történettudomány megkerülhetetlen kézikönyvévé vált. Első olvasóinak egyikeként nem volnánk meglepve, ha az új kötet is hasonló rangra emelkedne.

Osiris, 660 oldal, 4980 forint

Utolsó simítások a Sztálin-szobron, 1951.