Ezen a látványon kívül elsőre nemigen kecsegtetett további előnyökkel a szálloda, ráadásul egy zárt homlokzatsorba kellett illeszkednie, és az ehhez választott fényjátékos, üveglamellás arcfal leginkább csak trendinek tűnt. Trendinek, azaz avulékony varázslatnak, pusztán olyan technikai újdonságnak, aminek frissessége pár év múlva hirtelen kopik meg, és ki tudja még mit, milyen hiányérzeteket, milyen lejárt szavatosságokat hagy majd maga után. Aztán abból a túl homogén üvegfalból a mintái ellenére is árad valami hidegség, elnagyoltság, szomorúbb időkben még ma is gyakran valami nap végére leolvadt arcfesték jut róla eszembe.

De belülről érti csak meg a látogató, hogy jóval több ez annál. A mozgatható üveglapok készségesen félrehúzódnak, ha a vendég ki akar látni, egyébként pedig a Duna folyásának megfelelő, csöndes hullámzást imitálnak (lebegő madarak, halak, amőbák változó mintáival), eltávolítva a közeli forgalom realitásaitól. A legfontosabb azonban az a szimpatikus önkorlátozás, amivel a szokásos erkélykomfort helyett inkább a várost választja: nem a ma annyira szokásos módszerrel jár el, miszerint először így-úgy területet foglalunk a köztől, aztán további tekintet nélkül a környezetre terjeszkedünk, pöffeszkedünk benne, hanem a tervezők (Sugár Péter és ifj. Benczúr László és sok-sok munkatársa) szerint az esti fényjáték, nekünk, a kívülállóknak, városlakóknak jár.

És persze mellesleg messziről felismerhető, apró világítótorony, azonosítási pont az éjszakában - azaz szolid -, szellemes önreklám is.

Az egykori földszintes istállóépület szűk helyén természetesen nemigen lehetnek attraktívan tágas terek: elöl csak keskeny járda választja el az autóforgalomtól, hátul pedig apró udvarával a várszerpentin oldalának tapad. Ezért kap aztán a dizájn - a hálózathoz tartozáson túl is - kiemelt szerepet: a porta-bárpult vonalvezetésétől egészen a fürdőszobai üvegkerámiákig sok apró, figyelmes ötlet teszi a helyet igazán otthonossá. És túl élénk fantáziájával sem feszegeti a hely kereteit: nem akar proccnak vagy többnek látszani, mint ami - inkább fiatalosan puritán, de a sokszínűségéből nem enged.

Induljunk el az alagsor Zsigmond-kori romjaitól (egy vízkiemelő bástya lehetett itt), hogy aztán elérjünk az üvegtetőig - az igazi térteremtés ugyanis fölfelé sikerült. A hotel elrendezése a szokásos, azaz alul a kiszolgálóegységek recepciótól az emeleti étteremig, majd a második szinttől jönnek a szobák. Köztük belül épületmagasságú az átrium, és már-már víz alatti a hatás, ahogy a szintek szinte összefolynak a szobákhoz vezető üveghidak ritmusos játékával.

Egy apró hotel, 47 szoba befelé, ami nem csak falakkal körülbástyázott magánérdek marad a városban. Ma már, amikor egy újabb reggelen parkolás után felnézek rá, nemcsak a túl sok mintás üveget látom rajta, hanem ezt a szolid, városi ajándékot is.

Már-már víz alatti hatás