Mert ahhoz nem kell nagyon éles elme, hogy az ember belássa: ha nagy, történelmi filmet készítenek, ahhoz kell a történelem is, ha nagy epikus hömpölygés a két óra, akkor kell az epika is, ami hömpölyöghet. De itt nincs epika, a történelem csak akadály, amitől a film apró darabokra forgácsolódik, jelenetekre, mozdulatokra, színekre, kamerabeállításokra.

Talán szándékosan, mert Shekhar Kapur, a rendező tablónak álcázott képzőművészetet, mozgó festményeket hozott létre. Ha tengeri csatáról van szó, akkor XVIII. századi stílusban, ha magánéleti gyötrődésről, akkor viszont mai és multikulturális, olyan csodálatos indiai piros selyemruhát, máskor meg olyan döbbenetes királykéket visel Erzsébet királynő, persze márvány háttér előtt, hogy a hatás szinte arcon vágja az embert. Ennyi a film, meg alulnézetből a lángoló tengeren úszó ló, ennyi, és nem több, a szem dolgozik, az elme gyakorlatilag tétlen marad.

Egy snitt erejéig emlékeztet a mozi, hogy a kilenc évvel ezelőtti Erzsébet folytatása, egy apró emlékezés az ifjúságra a régi Erzsébetből való, és persze a szereplők ugyanazok, Cate Blanchett és Geoffrey Rush. De az egésznek nincs jelentősége, erősebb a veszteség, hogy miért is nem használják jobban a színészeket, miért nem kerülnek helyzetbe, miért nem mutatják meg... mit is? Cate Blanchett most is, itt is klasszis, ha robbanni kell, ha elgyengülni, ha nézni, ha álmodni, csak hódolat illeti, nem bírálat. A ráncai, a füle,
az orra, szeme, nincs az arcának egy négyzetmillimétere, amely üres terület lenne, amely ne játszana, azért funkcionál filmként ez a szó szerint mozgó kép, mert ő látható benne. Az új főhős, Sir Walter Raleigh, vagyis Clive Owen pedig sármos és mégis tartalmas, és szép hangjával, de kicsit furcsán kásás beszédével mégis közel hozza a figurát, mindketten könnyen kerülik el a nagy témához nagy stílus kell csapdáját. És?

Mi van tovább? Nagy témához nagy színész, erős közelség, mert a királynő is ember, ő is fürdik, még ha fátyolruhában, ő is nő, aki néha másra sem vágyik, csak hogy megcsókolják, ő is elbizonytalanodik, és akkor nyüszít, hogy állítsák le Stuart Mária kivégzését, de a történelem erősebb a legérzékenyebb forgatókönyvírónál is. És persze az írói most is a győztesek, ezért szegény II. Fülöp csak egy szerencsétlen, görbe lábú, bigott süsü, akivel jól kibabrál a Tarzanba oltott Raleigh, mikor indák helyett hajókötelekbe kapaszkodik, és személyesen lobbantja lángra a gyújtóhajók tüzét. A történelem akadályozza meg, hogy a szerelmi szálak virágba boruljanak, és
a történelem fekszik kereszt-be minden váratlan fordulat előtt, így csak a képi fantázia szabad, és Erzsébet királynő, mint valami Jeanne d'Arc fényes páncélba öltözötten ugratja lovát a tengerparton, jelenetek egy nem létező történelemkönyvből.

Emléknek az marad, hogy I. Erzsébet nagy királynő, Cate Blanchett nagy színésznő. Nem sok, de néha lehet, hogy a legnyilvánvalóbb dolgokat is át kell ismételni.