Azon a címen, hogy szinte semmi más nincs rendben. Valóban. A Kosova Köztársaság sokáig nem lesz gazdaságilag életképes, sem igazán demokratikus, fenntartása sokba kerül majd Európának. De legalább halványan reális. Még ennél is jóval többe kerül két illúzió fenntartása ugyanis. Az egyiket már nem sokan erőltetik, akik mégis, azok sem hiszik komolyan, hogy az albánok bármilyen formában hajlandóak lennének visszakerülni Belgrád alá. A másikat erőltetik, próbálnak elviselhető feltételeket biztosítani a Koszovóban (még) maradt körülbelül százezer szerbnek. Ez fontos magyar érdek is, egyfelől az általános kisebbségvédelmi normák jövője, másfelől annak szempontjából, nehogy az onnan távozó szerbek a vajdasági magyarok arányát és helyzetét rontsák tovább.

A többi politikai játszma, a vele járó csúf realitásokkal. Moszkva a szerbpártiság ürügyén betarthat a Nyugatnak, és kotorászhat Moldova és Grúzia szakadárjainak környékén. A nemzetiségi problémákkal küszködő európai országok festegethetik az állambomlasztás ördögét a falra, akár teljesen alaptalanul is, nehogy már bővíteni kelljen a náluk élő nemzeti kisebbségek jogait. Szerbia, "igazságtalan" veszteségéért cserébe, kérhet, sőt kaphat meg nem érdemelt külpolitikai kedvezményeket, pedig - önhibájából - adós mindazzal a piacgazdasági és demokratikus átalakítással, amelyen Európa boldogtalanabbik fele zömmel már átesett. Ilyen helyzetben a koszovói függetlenség elkerülhetetlenségét belátó országoknak lavírozniuk és tétovázniuk kell, nehogy az eddiginél is nagyobb baj legyen az ügyből.

Mert lehet. Szembeszökővé válhat, hogy az Európai Unió még a korábbinál is képtelenebb közös külpolitikára. Moszkvával szemben tehetetlenkedik, Washingtonnal szemben akadékoskodik, önmaga megosztott és nem megy semmire. Ennek (sokadszori) láttán beborulhat Bosznia, orosz befolyás és/vagy nacionalista radikalizmus alá csúszhat Szerbia, szétfoszolhat Macedónia, helyre kis maffiaállamocskák lehetnek az albánlakta területeken öt "nyugat-balkáni" országban, szerencsétlen szerb menekültek százezrei ide-oda hányódnak az albán határtól a szlovén határig lappangó, óriási etnikai aknamezőkön. Rémkép, persze, de a volt Jugoszláviában mindig nagyobb esélyük van a katasztrófa-forgatókönyveknek, mint a sikertörténeteknek.

Sokkal közelebbi dilemma, mikor váljon nyilvánvalóvá az elkerülhetetlen: az esedékes szerb választások előtt vagy után történjen meg Kosova kikiáltása és nemzetközi elismerése. Mindkét esetben megbukhat a szerbiai féldemokrácia, Seselj kormányozhat majd a hágai cellából. Van azért picit derűsebb eshetőség is. Ha a választás előtt befejezett tény lesz, hogy Koszovó végleg elveszett Szerbia számára, akkor a szerbek kicsi többsége talán beletörődik, hogy csak az illúzió veszett el. Szerbia végre foglalkozhatna önmagával. A baj az, hogy nincs az a szerb politikai erő, amely ezt az önpusztítás veszélye nélkül kimondhatná. Akkor tehát marad, amivel kezdtük: mondják ki helyettük a külföldiek. Ehhez viszont bátrabb és jobb, beidegződéseitől függetlenebb EU kellene.