Észrevételek, javaslatok természetesen elhangzottak - a jó szokásokhoz híven a hozzászólókból elsősorban saját érdekeik beszéltek, de a felvetéseikre általában biztató választ kaptak. Az Orvosi Kamara két jelen lévő vezetője is segítségét ajánlotta fel az átalakítás folyamatában. Akkor még úgy tűnt, végre eljött az idő az egészségügy fundamentális átalakítására, és valahol egymásra találnak a résztvevők és a kormány.

Lezajlottak a választások, létrejött az újabb MSZP-SZDSZ koalíció, melyben az egészségügy átalakítását a kisebbik koalíciós partner, az SZDSZ vitte tovább. A 21 pontos programból számos elem eltűnt, viszont sok területen még radikálisabb változtatásokra került sor. A kiemelt feladatként kezelt egészségügyi reform területén a Molnár Lajos által vezetett csapat mozgástere behatárolt volt, hiszen az egészségügyet érintették legjobban a gazdasági megszorítások. A lelkesedés a szakma reprezentánsai részéről már eltűnőben volt, sőt a miniszter által meghirdetett programmal szemben kifejezett ellenállás alakult ki.

A folyamat csúnya adok-kapokká fajult, és a szakma márciusi támogató hozzáállásából "csak azért is" kifogásokat kereső, mindent gátló ellenállás lett. A koalícióban az óriási belső viták ellenére az egység megmaradt, így a tárca a törvénykezés szintjén véghez tudott vinni több olyan lépést, melyben még fellelhető volt a teljes körű átalakítás elve. Óriási munka, óriási küzdelem volt, de már csak részlegesen eredményes, mivel sokszor nem került sor a jószándékú tanácsok elfogadására. A koalíciós egység és elkötelezettség azonban kezdett fellazulni. Az ellentéteket már szakmailag sem lehetett orvosolni, lásd a kórházi kapacitások ügyében lezajlott lovasberényi alkudozást.

Az egészségügy szereplői ekkor már jobbára teljes egészében szembefordultak az átalakítással. Helyreállt a régi "rend": mindegy volt, mit mond a kormányzat - "csak azért se". Hogy hibás volt a kommunikáció, ma már mindenki tudja. Hogy hibás volt több döntés (például az említett lovasberényi alku következményeképp), ezt is tudhatjuk. Nagy hiba volt a paraszolvencia kérdését, az egészségügy legnagyobb rákfenéjeként a középpontba állítani. Magyarországon az ellátók és az ellátottak erre szocializálódtak, a hálapénzt fölszámolni parancsszóra vagy vizitdíjjal nem lehet, megszüntetésének egyetlen lassú, ám következetesen végigvihető útja van: jól működő egészségügyi rendszer kialakítása viszonylag tisztességesen megfizetett dolgozókkal. Óriási hiba volt az elvonások fűnyíróelvű érvényesítése, mert ez szinte lehetetlen helyzetbe sodorta az összes intézményt. Egy ponton túl nem lehet spórolni, létszámot leépíteni a biztonságos működés károsítása nélkül. Az elvonásokat nem szakmai, csak financiális szempontok vezérelték. Hiba volt az is, hogy meghagytunk olyan kórházakat, osztályokat, ahol az ellátás minimális feltételei nem biztosítottak. Ugyanakkor a minisztérium által egy-egy rossz példa fölnagyítása miatt az egész orvostársadalom kiszolgáltatva, megalázva érezte magát.

Az intézmények működtetésének protokolljait, kontrolling és egységes informatikai rendszerét nem alakították ki. A non-profit gazdasági társasági működtetési formától a kezdeti lekesedés után mind a kormány, mind az ellenzék visszalépett. Miközben a háttérből nevüket, arcukat nem vállaló anonim zsenik egyre ostobább ötletekkel látták el a politikusokat és a médiát. Ami a legnagyobb baj, hogy elkezdődött a visszarendeződés a választások előtti egészségügyi ellátórendszerhez, csak már lényegesen rosszabb finanszírozási feltételekkel és ziláltabb állapotban. A kormány két koalíciós pártja teljesen magára maradt. Thatcheri állapot alakult ki. Amikor a Vaslady Angliában hozzáfogott az egészségügy reformjához, tanácsadói egytől féltették - nehogy mindenkivel szembe menjen, mert az bukásra ítél minden változtatást. Thatcher asszony nem vette figyelembe a szakértői aggodalmakat, nem is valósult meg az általa kezdeményezett reform.

Nálunk szokásosan történt - Molnár Lajos miniszter belefáradt az általa diktált tempóba, a sokszor felesleges küzdelmekbe, és lemondott. Újabb távolodás az átalakítástól. A koalíciós partnerek kitartottak az eredeti egyezség mellett, és a Molnár által felfedezett fiatal kolléganő, Horváth Ágnes került az Egészségügyi Minisztérium élére. Ő az első pillanattól fogva személyeskedő, otromba támadások kereszttüzébe került, úgy tekintettek rá, mint aki csak rosszat akar. Ahelyett, hogy előbb meghallgatták, s kicsit segítették volna. Ez is az orvostársadalom!

Hiába próbálta a miniszter a kommunikációt kiszélesíteni a szakmai reprezentánsok meghallgatásával, az átalakítást tovább vinni, egyre többször ütközött falba, merev ellenállásba. Folyamatosan csak az eladósodásról, az ellehetetlenülésről lehetett hallani, olvasni, és senki nem volt hajlandó az átalakítás pozitívumairól beszélni. Holott voltak szép számmal (a járulékfizetők körének kiszélesítése, a bevételek emelkedése, az alapellátás finanszírozásának javulása, a gyógyszerkassza növekedésének megállítása stb.). Mindent elárasztott a könny, a panasz és a személyeskedő gyűlölködés. Természetesen megérkeztek a háttérbe szorult korábbi egészségügyi korifeusok, akik úgy tettek, mintha semmi felelősségük nem lenne abban, hogy 17 év alatt az egészségügyben semmiféle érdemi változás nem történt. Szégyenletes szereplésük intő jel!

És most itt van az egészségbiztosítás átalakításának parlamenti vitája, egy óriási szakmai és szervezőmunka folytatásának fontos állomása. Papíron természetesen megvan az egyezség a több-biztosítós rendszer bevezetésére, de jól nyomon követhető az egységes erő és akarat apadása. Egység van, de ez nem tiltja a megállapodást ellehetetlenítő számtalan módosító indítvány beadását.

Attól tartok, az egészségügy átalakítása itt elakad, és úgy marad a következő választásokig. Aztán majd elmondhatjuk, hogy 20 év alatt sem sikerült egy jól szervezett, szolgáltató szemléletű, modern egészségügyet fölépíteni. Várom a visszarendeződés további állomásait: a vizitdíj visszavonását, a gyógyszerkassza ismételt emelését stb. Lehet, hogy ez a rémálmom heteken belül valóság lesz.

Ha nem Magyarországon élnék, meg sem érteném, miért kell ragaszkodni ahhoz, ami már réges-régen megérett a gyökeres változásra. Magunk között, társaságban mindenki pártolja a változtatást, ám a nyilvánosság előtt, hát még tetteiben viszont mindenki szembefordul vele. Márpedig lehetetlen egy túldimenzionált ellátórendszert fenntartani! Döbbenetes végighallgatni, mit összehazudunk a tárgyi és személyi minimumfeltételek meglétéről! Elképesztő, hogy próbálja mindenki az önös érdekeit előtérbe helyezni, és mennyire nem próbál senki rendszerben gondolkodni! Súlyos felelőtlenség olyan szakmai programok blokkolása, mint a sürgősségi, a kardiovaszkuláris, a gyermekgyógyászati, az onkológiai ellátás teljes körű átalakítása, központosítása.

Szinte hihetetlen, hogy senki nem képes az orvosi egyetemeknek azt mondani: tessék modern szemléletben tevékenykedni, egymástól jól elválasztva az oktatást, a kutatást és az egészségügyi ellátást, és tessék ennek megfelelően szakembereket képezni, a gyógyításkor pedig tudomásul venni, hogy másutt is zajlik magas szintű betegellátás. Hihetetlen botorság az is, hogy az alapellátás szakmai tartalmát az ott dolgozók lelkiismeretére bízzuk, minden előírás és követelmény nélkül.

A túldimenzionált járóbeteg-ellátás átalakítása már nem is került napirendre, mert az elől már eleve meghátrált a politika. Igen, tényleg kevés a pénz, de azt a keveset sem vagyunk képesek koncentrálni és racionálisabban felhasználni.

A súlyponti rendszer csak papíron létezik, minden ellenőrzés és tartalom nélkül. A 39 "súlyponti" intézményből nagyon kevés az olyan, amely az egy helyen történő, 24 órás poliklinikai ellátást biztosítani tudja.

Még sorolhatnám a sok-sok elmaradt változtatást, de most inkább az a kérdés, hogy elvégezheti-e ezeket a maga automatizmusaival a több-biztosítós rendszer.

Szerintem ez illúzió. Valójában nem akarunk változtatni. Ismét eluralkodott a "majd csak lesz valahogy" mentalitás, a Magyarországon mesteri szinten űzött kivárás. Csakhogy nem lesz valahogy! Sehogy sem lesz! Nem lehet tovább hazudni, és a politikára fogni mindent.

A szerző orvos