A magyar válogatott holnap akár le is győzheti a görög együttest.

Ám ha legyőzi, akkor sem változik semmi: ugyanolyan jegyzetlen csapat marad Európában, mint amilyen korábban volt, tudniillik huszonkét év nem múlik el nyomtalanul. Honfitársaink azóta képtelenek egy tétmérkőzésnél többet nyerni sorozatban (sőt), s amennyire fájdalmas ez a megállapítás, olyannyira nem kell mögé gondolni; nincs benne se "nemzetárulás", se "magyarellenesség", se "idegenszívűség", csak cáfolhatatlan tények.

A realitásokkal - empirikus úton szerzett tapasztalat - azok vannak a leginkább tisztában, akik szombatonként és szerdánként megméretik magukat: Várhidi Péter szövetségi kapitány és csapata. Ez a garnitúra - amely egy ideig elmozdulni látszott a holtpontról - fölöttébb szerényen, már-már "földhöz ragadtan" nyilatkozik jelenről meg jövőről: éppen ezért késztet tűnődésre részint a szövetségi irányításból, részint a médiából érkező hurráoptimista felvezetés, majd az azt követő csalódottság.

Mi végre vagyunk hurráoptimisták?

Mi végre vagyunk csalódottak?

Mindeddig utoljára arról a magyar válogatottról gondolhattuk, hogy "több van benne", amely az 1986-os világbajnokság selejtezőjén szériában produkált jó eredményt (megjegyzendő: egész Európa elismerését kiváltva). Azóta semmi rendkívüli nem történt, semmi nem indokolja a számolgatást, a latolgatást, a "kalapozást", a "mi lett volna, ha...?" típusú megnyilvánulásokat. Következésképpen tisztelettel rögzítem, hogy egyszer az életben nem ártana felelős elöljáróként vagy sajtómunkásként viselkedni, s egy üdítően sikerült barátságos, valamint név nélküli együttessel szemben megvívott, természetesen immár tét nélküli mérkőzésen elért győzelem után józanul kommunikálgatni: hölgyeim és uraim, nyugalom, akkor örüljünk, ha a következő kvalifikációs széria vége felé ott toporgunk majd az élboly környékén.

Addig minden tapsorkán és pozitív attitűd nem más, mint hozzá nem értés, csúsztatás vagy populizmus.

Esetleg mind a három.

"Úgy vélem, ha most kezdődne az Eb-selejtezők sorozata, reálisan esélyesek lennénk csoportunk első két helyére" - mondta például Kisteleki István MLSZ-elnök az origo című internetes újságnak október 17-én, noha az elöljáró nem csupán az utóbbi két évtizedben követte testközelből a magyar labdarúgást. De mondhatta nyugodtan, ugyanis kis hazánkban nem akad egyetlen újságíró, aki ilyen és hasonló kijelentéseknél visszakérdezne: mondja, Kisteleki úr, ezt mégis mire alapozza? Nem, a média jelentős része - csatlakozva a futballszakmának a körön belül mindig lelkesnek mutatkozó szakembereihez - gondosan meg is ágyaz az ilyesfajta verbális tapsviharnak, akár "kézzelfogható" érdekből adódóan.

A magyar válogatott e pillanatban - tizenegy mérkőzésből - hét vereséggel a hatodik helyen áll bombaerősnek még véletlenül sem minősíthető Eb-selejtezős csoportjában, és hiába mondjuk, hogy "biztató jelek" meg "mennyi helyzetet hagytunk ki jól játszva", ha konkrétan öt ellenfél van előttünk, s csak egy mögöttünk.

Tényleg így van. Tessék csak megnézni.

Moldova megelőzve?