Rehabilitáció térdnézetből
A magyar egészségügy tízezrével "termel" embereket, akik sokkal kevésbé tudnak hasznos tagjai lenni a társadalomnak, mint lehetnének. Egy súlyos baleset, agyvérzés, infarktus után a beteg és családja szinte teljesen magára marad - állítja Somody Imre, a Plussz pezsgőtabletták és a Veresegyházi Életmód Program révén ismertté vált üzletember, aki legújabb informatikai projektjével a rehabilitáció területét szeretné forradalmasítani. - Nálunk nem csak azért van annyi leszázalékolt, mert ez a sorsuk, hanem mert nincs megfelelő rehabilitáció. Jó esetben a rászorulók felét rehabilitálják, a kulcsterületeken mindössze húsz százalékát.
Április előtt mindez igaz lehetett, de a kórházi struktúraátalakítással esély van a javulásra, hiszen annak egyik fő eleme a rehabilitáció erősítése - veti ellen az egészségügyi tárca.
A fiatal roma férfinak pechjére még a struktúraváltás előtt tört el a gerince. Súlyos balesete után megműtötték, majd hazaküldték. Egy évig két térdéből állt számára a világ. Mást nem látott. Gerincvelő-sérülése miatt képtelen volt kiegyenesedni, így napjait felhúzott térdekkel, oldalt fekve töltötte. Altestét csontig hatoló felfekvéses sebek borították. Így került az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe (OORI), ahol féléves kezelés után elérték, hogy kerekes székben ülhet. A világ visszafordult normál állásába. S talán nem ez a végállomás... Pedig az eredetileg őt kezelő vidéki traumatológián a baleset után úgy gondolták: ennyi adatott. Törődjön bele.
Ez a különbség egy magára hagyott és egy rehabilitált beteg között - bólint dr. Klauber András, az OORI gerincvelősérültekkel foglalkozó osztályának vezető főorvosa. De nem lepődik meg. - A rehabilitáció a világon mindenütt másodrendű az orvoslásban. Túlságosan fiatal ága a szakmának. Hazánkban alig néhány évtizedes múltja van. Így különösebb presztízse sincs. A gyakorló szakorvosok egyike sem önként választotta ezt a szakterületet. Kiestek máshonnan. Én is - vallja be a főorvos, majd hozzáteszi: - Ez persze nem jelenti azt, hogy rosszul csinálják, mert vannak közöttük igazi profik. De sokan nem azok. A négy éve kidolgozott - a minisztérium által azóta sem elfogadott - szakmai feltételrendszernek a jelenlegi főorvosok alig egy tizede felel meg. Ráadásul ezek az elvárások enyhébbek a régebbi szakmákban megköveteltnél.
Még akkor is kevesen vannak, ha a jók mellé a kevésbé felkészülteket is odaszámoljuk. Alig kettőszázötvenen. Az egészségügyi reform április elsejei cezúrája előtt is szép számmal akadt olyan rehabilitációs osztály Magyarországon, ahol nem volt ilyen végzettségű szakorvos. Még napi két órában sem. Azóta 2700 ággyal több szolgálja a rehabilitációt. Miközben csak 50 új szakorvos végzett. A csaknem 15 ezer rehabilitációs ágy mellől 600-700 szakorvos hiányzik. A jelenlegi képzési ütemben hat-hét év kell még az optimális létszám eléréséhez. A nyugat-európai színvonal eléréséhez 15-20 év.
A szakma a jelenben gondolkodik, az egészségügyi tárca viszont egy ideálisabb jövőképet rajzol maga elé, ahol mindenki időben megkapja a legszakszerűbb ellátást. A legfőbb cél a munkaképesség visszaállítása - hangsúlyozza László Dávid minisztériumi szóvivő. - A tavaszi struktúraátalakítás nagy eredménye, hogy kezelhetővé tettük a hiányt. Ezután végrehajtjuk a szükséges korrekciókat.
Eddig évente 10-12 rehabilitációs szakorvos végzett. A Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrumában létrehozott önálló tanszék révén a többszörösére emelkedhet ez a szám - bizakodik dr. Vekerdy-Nagy Zsuzsanna tanszékvezető, az Orvosi Rehabilitáció és Fizikális Medicina Magyarországi Társasága elnöke. Ám ezzel együtt sem érti, hogyan nyílhatott ennyi új rehabilitációs osztály.
Az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat előre figyelmeztette az intézményeket, hogy csak akkor adják ki a működési engedélyt, ha az osztályokon megvannak a szükséges tárgyi és személyi feltételek. Mégis kiadták. Igaz, a 228 kiadott működési engedélyből 48 ideiglenes. Az ÁNTSZ adatai szerint 74 szolgáltató nem rendelkezik teljes körben az elvárt minimumfeltételekkel. A tiszti főorvosi hivatal ugyanakkor jónak tartaná, ha pontosítanák az erre vonatkozó előírásokat.
Simán ment az engedélyeztetés a Pest Megyei Rókus Kórház esetében is. Pedig nem kis fordulatot vettek. Az egyik nap még 627, zömében aktív ágyas kórház a következő napon háromszáz ágyas rehabilitációs-krónikus intézményként folytatta a munkát.
- Kezdetben én is úgy gondoltam, hogy egy rehabilitációs osztály indításához nem sok minden kell. Tévedtem. De a reformot elindító minisztérium sem számolt az átmenet nehézségeivel - mondja Göböl Zsolt, a Rókus Kórház megbízott főigazgatója. - A korábbi orvosgárda zöme másutt keresett munkát, a többiek újabb szakvizsgát tesznek. A tárgyi feltételek megteremtése könnyebb volt, hiszen számos pályázatot írtak ki e tárgyban. Többet megnyertünk, a munka elvégzéséhez azonban idő kellett. S amíg dolgoztak a munkások, nem jöhettek a betegek. A kórház kihasználtsága az első hónapokban alig harmincszázalékos volt, most hetven. Féléves működés után az igazgató úgy látja, bizonyos rehabilitációs osztályok a legnagyobb erőfeszítéssel sem tölthetők meg. De országosan is sokallja a 15 ezer ágyat.
Már az ágyszámbővítés előtt is túl sok ágy volt. A jelenleginek a fele is elég lenne - ért vele egyet Vekerdy-Nagy Zsuzsanna. - Nem a kapacitással van gond, hanem az elosztással. Kórházi ágyak helyett jóval több járóbeteg-rendelőre, nappali ellátóintézményre és ápolási osztályra lenne szükség. A reformmal a területi egyenlőtlenségeket sem sikerült felszámolni. Sőt a különbség csak fokozódott.
A rehabilitációs osztályok működtetése azonban helyszíntől függetlenül veszteséges. A jelenlegi 5200-5600 forintos, ágyanként fizetett alapdíjból - a rehabilitálandó betegségtől függő kiegészítésekkel együtt - se futja többre a rezsinél és a fizetésnél. De miből fizessék a gyógyszereket és a kiegészítő terápiákat? Göböl Zsolt szerint az alapbetegségtől függően napi 7000-13000 forintra lenne szükség a pénzügyi egyensúlyhoz. Somody tapasztalatai szerint ennél is több kell. A veresegyházi Misszió Egészségügyi Központ rehabilitációs részlegén napi 15 ezer forintot kellett fizetni az ellátásért, ám ennek ellenére mindvégig veszteségesen működött.
A rehabilitáció emberigényes szakág - magyarázza dr. Klauber András. - Egy négyvégtag-bénult beteget például négyóránként kellene forgatni a felfekvés elkerülése érdekében. Egy nővérre legalább öt beteg jut. Ez vékonyka beteggel számolva is több tonna átmozgatását jelenti naponta. S akkor még nem fürdették, etették, tornáztatták és beszélgettek vele. A nővéreken és a szakorvosokon kívül különféle szakemberekből - logopédus, pszichológus, ergoterapeuta, gyógytornász stb. - álló csapatra van szükség. S nekik fizetést kell adni. Anynyit, amennyiért el is vállalják a munkát. Ráadásul mindezt hoszszú ideig.
Egy gerincvelősérültnek átlagosan egy évre lenne szüksége ahhoz, hogy megtanuljon új állapotával együtt élni. A kerekes székkel való közlekedés csupán egyetlen tétel ebben a folyamatban, de ezen kívül ott van még az önkatéterezés, a fürdés, az ebédkészítés, és lehetőség szerint a munkába állásra való felkészítés, hogy csupán néhányat említsünk a hosszú listáról. A magyar egészségügy azonban nem tud ennyi időt adni a betegeknek. Többségüket jóval a rehabilitáció befejezése előtt, időnként annak teljes elhagyásával engedik haza.
A szakmai kollégium szerint paradigmaváltásra lenne szükség a finanszírozásban. Nem az ápolási napok után kellene fizetni, hanem a teljesítmény függvényében. A minden betegre egységesen kiutalt napidíj, illetve az ehhez kapcsolódó különféle, folyton változó szorzók helyett a rehabilitáció módja, összetettsége és ideje alapján kellene elszámolni.
Várólisták akkor is lesznek. Csak akkor nem a gerincvelősérültek, agyvérzésen átesett betegek korai átvételére kell várni heteket, hanem a gyógyfürdő-beutalóra.
A rehabilitációs lehetőségek hiányát a magánbefektetők is érzékelik. A szakma egyre több olyan intézményről hall, amely kétes szolgáltatások ellenében jelentős bevételre tesz szert. Az orvosok közül is többen beszálltak az üzletbe. Elég néhány szót elejteni egy kenőcsről, új eljárásról vagy eszközről - amit ugyan nem finanszíroz az OEP, de talán segít -, és a kiszolgáltatott beteg, illetve hozzátartozói erejükön felül is vállalják a költségeket. Az OEP pedig a jobb eszközök helyett gyakran a gyengébb minőségűek megvételét támogatja. A betegeknek így alig néhány százaléka jut hozzá jól használható, igaz, esetenként több millió forintba kerülő segédeszközökhöz. A többiek a régi, elavult, igaz, tizedannyiba kerülő kerekes székekkel, nehéz, könnyen törő protézisekkel kínlódnak.
A minisztérium viszont csökkentheti az állami támogatást. Tavaly 49 milliárdot fordítottak erre a célra, az idén 35 milliárdot szánnak rá. Ezt ugyan a minisztérium várakozása szerint négymilliárddal túllépik, de a gyógyszertámogatáshoz viszonyított aránya így is alig harmada a Nyugat-Európában szokásosnál.
A támogatási igény mindenesetre két éve változatlan. De minek kiváltatni a beteggel egy olyan eszközt, ami nem segít, csak bosszúságot okoz? Aki tudja, megveszi saját pénzén a használhatót, a többi beletörődik: néha a döntéshozók sem látnak tovább a térdüknél.
l Magyarországon évente 30-40 ezer embert százalékolnak le. Számuk megközelíti a nyolcszázezret. Ellátásukra csaknem 750 milliárd forintot költ az állam évente. A minisztérium úgy véli, nem a rendszerbe kerülők száma nagy, hanem a kikerülőké kevés. A bejelentve ismét munkába állók aránya nálunk tíz, Nyugat-Európában 30-50 százalék.
