Kicsit rosszabb lesz a hangja, de azért az ő hangja lesz, kicsit kénytelen lesz emiatt veszíteni a magabiztosságából, hiszen ő éppen olyan jól tudja, hogy már nincs minden a hatalmában, emiatt még inkább fog mosolyogni, de közben még hűvösebb lesz, hiszen amíg énekel, latolgat is, mi az, ami menni fog, mit engedhet meg, és mi a kockázat.

Tényleg így is van, az estet kezdő Mozart-blokkban nagyon mosolygós, nagyon
könnyed, túl könnyed, mintha csak próbálna, énekelgetne egy kicsit, sietősen bemelegít, nem mutatja meg a művek igazi karakterét vagy dimenzióit. Kísérője, Julian Reynolds figyel rá, tökéletes unterman, mindenben követi, és semmire nem kényszeríti, csak az a célja, hogy az énekes biztonságban érezze magát. Az interpretáció felszínessége miatt mindenre van idő, úgy értem, mindene egyébre, mert Mozartra nem kell figyelni. Hát mustrálgatjuk, mint a régi szerelmet, kicsit nagyobb, mint legutóbb, kicsi öregebb, kicsit leplesebbek a ruhái, és minden csillog rajta, fülében az ékszer, ruháján a strassz. A hangja többet sérült, mint gondoltam, se fönt, se lent nem olyan már. Elénekli a négy dalt, és kimegy, kicsit zsibong a nézőtér, mindenkinek van véleménye.

Kiri visszajön, és villan egyet a Richard Strauss-dalokkal. Nem is egyet, kettőt, a Die Nacht és a Morgen! is nagyon nagy csöndet hoz, a lassúnál is lassabb tempók, a hosszú-hosszú, hibátlan, egyenletes frázisok. A többi Strauss, pedig az All mein' Gedanken és a Zueignung is közte volt, majdnem súlytalannak tűnt mellettük, épp csak azért kellettek, hogy a blokk formája meglegyen, hogy oldódjon a feszültség. Már sokkal többet kaptunk, mint ami a bánatoska viszontlátástól és a búcsúkoncerttől elvárható lett volna, mert a hangsúly Straussra esett.

A szünet kettévágja a koncert francia szakaszát, előtte Duparc, utána Poulenc, és a Poulenc-dalok olyan tökéletes zeneiséggel, tisztasággal, briliánsként csillogóan hangzanak el, hogy csak néz az ember, hú, de jó énekesnő, jaj, nagyon jó.

Guastavino és Ginastera a két következő szerző, inkább csak játék, Wolf-Ferrari és Puccini a vége, és nem játék. És jön az ijedelem, hogy akkor tényleg vége, tényleg soha többé, ideges tapsolás, csak még valamit, de az is búcsú, az Adriana Lecouvreurből az ária, amely zongorakísérettel mutatja meg igazi karakterét, vagyis hogy operába helyezett, zenekarkíséretes dal, és persze most ars poetica, egy lélegzet csak a hangom, és ahogy születik, meg is hal. Aki azt érezte, hogy de szeretné vele még egyszer hallani Lauretta-áriáját, annak az is megadatott, és aztán mindjárt tényleg vége. Megfordul, és egy maori dalt kezd el énekelni kíséret nélkül, az ember nagyokat nyel, mert ez az utolsó, mindjárt csak emlékeinkből élünk, Kiri pedig énekel, és közben körbefordul a teremben, hogy mindenki hallja, mindenkinek személyesen köszöni. Nem tudok ennél jobbat, én is személyesen, az egész pályát, nekem és rajtam ez a hang sokat és sokszor segített.

Julian Reynolds és Kiri Te Kanawa