A napi zökkenőkön túlmutató kérdések magából szabályozásból és a rendszer működésének sajátosságaiból fakadnak. A törvény szerint az NCA minden évben az előző esztendőben az adózók által felajánlott 1 százaléknyi szja-val megegyező összeget oszt el. Ez eddig évente kb. 7 milliárd forintot jelentett (ebből lejön a rendszer működtetésére elkülönített 10 százalék). Ez a szektor teljes bevételéhez, és azon belül a közel 150 milliárd forintnyi állami forráshoz képest nem túl sok. Arról nem is beszélve, hogy a 2007-es költségvetés két évre előre 6,8 milliárdos szinten befagyasztotta az NCA forrásait, pedig az idei 1 százalékos felajánlások összege már meghaladta a 8 milliárd forintot. Így tehát jövőre a szektor 1,2 milliárd forinttól esik el! Ez már csak azért is ellentétes a törvény szellemével, mert az NCA duplán sarkallná a szervezeteket a minél hatékonyabb 1 százalékos kampányokra, hiszen ezzel nemcsak a saját, de az egész szektor pénztárcáját "duzzasztják".

Az NCA-törvény előírja, hogy az alap bevételeinek minimum 60 százalékát a civil szervezetek működésének támogatására fordítsa, és ezzel egy régi problémát orvosolt. A szektor számára elérhető közpénzforrások ugyanis szinte kizárólag projekttámogatások, és általában elenyésző arányban tartalmazhatnak rezsiköltségeket (a brüsszeli források esetében általában 7 százalékot). Vagyis éppen a projektek kidolgozásához, végrehajtásához szükséges, a működés bázisát képező folyamatos, rendszeres tevékenységekre (pl. jogsegély- és egyéb tanácsadó szolgálatok) és az alapvető kiadásokra (irodabérlet, villany- és telefonszámla) a legnehezebb forrást találni. (A magánadományok, sem jelentenek megoldást, hiszen az adományozók is konkrét, lehetőleg minél látványosabb eredményeket akarnak a pénzükért.) Ezt az űrt enyhítené az NCA, viszont itt ütközünk bele a szétosztás problémájába. Ha ugyanis a civilek alapműködését kívánjuk támogatni, akkor nem annyira a pályázatok, hanem a szervezetek között kell válogatni. (Ennyiben vitatkoznék is Bíró Endre kódszámos javaslatával.) Persze számít, hogy milyen a pályázat, de két telefonköltség-kérelem esetében a kérdés mégis az, hogy melyik szervezetet részesítsük előnyben. Társadalmi hasznosság szempontjából egy bélyeggyűjtő kör, egy hajléktalanellátó szervezet vagy egy környezetvédő csoport a fontosabb? Nyilvánvalóan nem lehet ilyen rangsort felállítani, hiszen az önszerveződés, a szociális szolgáltatások és a hatalom kontrollja egyaránt szükséges a demokrácia egészséges működéséhez.

Az NCA működési pályázataira évről évre többszörös kérés fut be. A "melyik ujjamat harapjam meg" problémáját a kollégiumok eddig alapvetően úgy oldották meg, hogy a költségvetések jelentős megnyirbálásával, de a szervezetek nagy részét (kb. 80 százalékát) támogatásban részesítették. Ebből következik, hogy a pályázók többsége a "túléléshez kevés, az éhenhaláshoz sok" pénzt kap, amiből úgy-ahogy, ideig-óráig fennmaradhat, de fejlesztéshez, előrelépéshez az már kevés. Ahhoz, hogy ezen változtatni lehessen, valamiféle stratégiai jövőkép kellene arra nézve, hogy milyen civil szektort szeretnénk látni Magyarországon, hogy mi a szervezetek sajátos szerepe a hazai társadalomban. Nyilvánvaló, hogy a jövőkép felvázolásához széles körű vitára lenne szükség. Nehéz azonban évtizedes távlatokról beszélni, amikor a villanyszámlát holnap kell befizetni.

Elvben a fejlesztési célt szolgálja az NCA fennmaradó 30 százaléka, ami most a civilek nemzetközi kapcsolatainak erősítését, hazai együttműködését s a kapcsolódó szolgáltatásokat támogatja. Talán érdemes lenne elgondolkozni ennek célirányosabbá tételén a jelenlegi szétforgácsolt célrendszer helyett. Ennek egyik útja lehet a civil szervezetek felkészítése az állami pénzektől való függés csökkentésére, ami persze nem mehet egyik napról a másikra. A hazai adományozói kultúra közmondásosan fejletlen, ráadásul nagy a verseny az adakozó kedvűek pénzéért. Az 1 százalékos felajánlások azt mutatják, hogy az adózók túlnyomó része közvetlen érintettsége (iskolai alapítványok támogatása) és/vagy érzelmi szempontok alapján dönt: rendre a beteg gyerekekkel és kóbor kutyákkal foglalkozó szervezetek végeznek az élen. Anélkül, hogy lebecsülnénk munkájukat, kijelenthetjük, hogy van még hazánkban jó néhány társadalmi probléma, amelynek megoldásán a civilek (is) ügyködnek. A felajánlások megoszlásán rövid távon sem 3, sem akárhány százalék nem fog változtatni. De ha sikerül is bővíteni a kört, mindig lesznek olyan, valamenynyiünk szempontjából fontos célok és témák, amelyek aktuálisan nem népszerűek (pl. az "örök akadékoskodó" környezetvédő, emberjogi vagy hajléktalanügyi szervezetek). Ezért a közvetlen állampolgári (vagy vállalati) felajánlások mellett, szükség van (lenne) olyan kisebb adományozókra, akik a politikai széljárásoktól és divatoktól függetlenül járulhatnak hozzá egy-egy szervezeti kör fejlesztéséhez. Ennek alapja az lehetne, ha nagyvállalatok és a magánalapítványok a támogatásaikat nemcsak szétszórnák az országban, hanem az összegek többéves gyűjtése, felhalmozása után annak hozamából támogatnák az általuk érdemesnek tartott civileket. A mai pénzínségben valószínűleg nem túl népszerű javaslat, de megkockáztatom, hogy a most el nem költött, hanem alapítványi tőkébe forgatott pénzek a jövőben busásan megtérülnének a hazai civil szektor fejlődésének és boldogulásának szolgálatában.

A szerző az Ökotárs Alapítvány igazgatója